Bényei
Zoltán - Gurály Zoltán - Győri Péter - Mezei György
Tíz év után
Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanokról - 1999
Egy átlagos téli estén - 1999. február 3-án, szerdán délután 5 óra és éjjel
12 óra között, amikor a napi átlagos hőmérséklet
A kérdezés egyik célja egy világosan áttekinthető pillanatfelvétel
elkészítése volt, azokról, akik egy adott időpontban igénybe veszik a fővárosi
hajléktalanellátó szolgálatokat, (Kiküszöbölve ezzel a különböző szempontok
alapján, különböző időpontokban készült, feltételezhető
"átmozgásokat" is tartalmazó korábbi felvételek összehasonlításának
torzításait.) másik célja egy olyan, minden évben megismételhető
információgyűjtés elindítása volt, amely lehetővé teszi a szolgáltatások
igénybe vevőinek időbeli összehasonlítását, s azt, hogy nyomon kövessünk egyes
változási tendenciákat az ellátórendszer folyamatos értékelése és
továbbfejlesztése érdekében.
Elemzésünkben először megkíséreljük ismételten és önkritikusan tisztázni az
alapfogalmakat, s magyarázatot keresünk arra, hogy az elmúlt tíz év alatt miért
torzult ezek használata, valamint hogy ez milyen torzulásokat eredményezett az
ellátási stratégiák kialakításában. Állításainkat az empirikus felmérés
adataival támasztjuk alá, majd a hajléktalanná válás tipikus útjait bemutató
kismintás elemzéssel finomítjuk tovább. Ezt követően azt vizsgáljuk meg, hogy
vajon mások-e azok, akik tavaly váltak hajléktalanokká, a régebb óta
hajléktalanokhoz viszonyítva; a különböző célú ellátási formákat hasonlítjuk
össze az azokat igénybe vevők főbb jellemzői szerint, végül megvizsgáljuk, hogy
kik azok, akik ugyanebben az időben a főváros utcáin tartózkodva, az ún.
teajáratok szolgáltatásait vették igénybe.
Tanulmányunk végén összefoglaljuk az adatok elemzéséből levonható főbb
következtetéseket a mára kialakult hajléktalanellátó rendszer egyes
diszfunkcióira vonatkozóan, kiemelve ezek közül azt a problémát, hogy a
szállásnyújtó intézmények mennyiben szolgálják az otthontalanok - lakástalanok
- hajléktalanok - fedél nélküliek szükségleteit, milyen lényeges eltérések
figyelhetők meg az intézményes célok és a tényleges igénybevétel között,
továbbá milyen főbb ellentmondások mutathatók ki az egyes intézménytípusok
feladatellátásában. Kiindulópontként megpróbálunk néhány gondolatot
megfogalmazni a szükséges változtatások lehetséges irányáról, amivel a további
közös szakmapolitikai gondolkodást és tetteket szeretnénk elősegíteni.
Mind a következtetések megfogalmazása, mind a használt fogalmak tisztázása
során megpróbáltunk a lehető legszigorúbban ragaszkodni az empirikus
adatfelvétel korrekt elemzéséhez. Ez természetesen kijelöli jelen tanulmányunk
korlátait is: "tíz év után" inkább a valós adatok, mintsem a saját,
időbeli benyomásaink elemzésére koncentrálunk. Ennek a fővárosi adatfelvételnek
az elemzése nyilván nem ad módot annak érdemi taglalására, hogy a hazánkban
mára kialakult hajléktalanügyi finanszírozási, szabályozási és ellátórendszer,
valamint a hozzá kapcsolódó szakmai gondolkodás miért nem áll még csak
"köszönő viszonyban" sem több ezer olyan ember tragikus helyzetének a
kezelésével, akiknek a végrehajtási eljárás vagy a természeti katasztrófák
következtében 1999-ben meg kellett tapasztalniuk: fedél nélküliek lettek.
Szócsapda,
számcsapda
"Vannak-e Magyarországon hajléktalanok?" -
kérdezték 1988-89-ben a rendszerkritika és rendszerváltás éveiben az újságírók.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a válasz - "Igen, Magyarországon
vannak hajléktalanok" - rengeteg tartalmi és politikai üzenetváltáson
ment keresztül. A közbeszéd mára már szinte elcsépelt szóként használja a
"hajléktalanok" megjelölést, amellyel tíz évvel ezelőtt szembesült, s
amelynek kimondása, a hajléktalanság jelenlétének felismerése annak idején
politikai tényezővé vált. (Meghökkentő volt, amikor az 1989. november 29-én
elkezdődött Blaha Lujza téri hajléktalan ülődemonstrációt követő harmadik napon
a Minisztertanács hivatalos napirendként foglalkozott a hajléktalanok
kérdésével, melynek még a létét is tagadták 40 éven keresztül.) Kérdések és
válaszok hangzottak el arról, hogy "Kik a hajléktalanok és hányan
vannak?", nem kevés résztanulmány is született e tárgyban azóta. (Az
utóbbi időben több szociálismunkás-, szociálpolitikus-szakdolgozat is
megkísérelte feldolgozni ezeket, ilyen például: Bényei Zoltán: A
hajléktalanellátó rendszer kialakulása Magyarországon, Szakdolgozat, ELTE,
1999.)
Tíz év után úgy látjuk, hogy igen gyakran pontatlan kérdésekre születtek
pontatlan válaszok, amelyek nemegyszer aktuális és parciális célokat
szolgáltak. Talán ennél is fontosabb, hogy ennek következtében - s ezt a
következőkben megpróbáljuk bizonyítani - a hajléktalanságról mint társadalmi
jelenségről kreált kép is torzult, s torzultak az ezek alapján kialakított
ellátási stratégiák is. A közvéleményt formáló publicisták és a döntéshozó
politikusok mellett szerepet játszottunk ebben mi is, "a szakma"
tagjai, s ennek felelősségével, terhével ideje szembenéznünk.
A múlt rendszer kritikájának idején, majd később, az új rendszer, s ezen belül
is a kitaszítottakon segítő ellátórendszer kialakításának éveiben domináns
hangsúlyt helyeztünk a hajléktalanságot kiváltó-fenntartó strukturális,
társadalmi okokra, folyamatokra. Eközben háttérbe szorultak az egyéni
életpályákat befolyásoló - egyébként nap mint nap testközelből megtapasztalt -
finomabb meghatározó tényezők. E megközelítési mód ma is tagadhatatlan
igazságtartalmán túl, a szakmai közbeszéd ilyetén alakulásában több dolog is
szerepet játszott. Egyszerűbb és közérthetőbb, a köznyelv és a politikai nyelv
számára kezelhetőbb, ha a munkásszállók bezárásáról vagy a munkanélküliség
megjelenéséről szólunk, mint ha gyermekkori bántalmazásokat,
személyiségmegtartó erőt, bonyolult mobilitási csődöket emlegetnénk. Úgy láttuk
(s úgy látjuk ma is), hogy ez a leegyszerűsített beszéd kellett ahhoz, hogy
döntések szülessenek, hogy létrejöjjön egy merőben új ellátórendszer.
Ugyanakkor úgy ítéljük meg, hogy - legalábbis a szakmán belül - itt az ideje a
differenciáltabb gondolkodásmód, szóhasználat elterjedésének, mely végső soron
az ellátórendszer mára kialakult torzulásainak korrekciójához, adaptív
továbbfejlesztéséhez vezethet.
Oka volt e beszédnek, s bizony oka ma is, hogy verbálisan is szeretnénk megóvni
a kitaszítottakat az "önhiba" szubjektivizált stigmájától, s ez a
védelem az egyéni életsorsok elemzésének igen bonyolult terepén nem sok
sikerrel kecsegtet. Tartottunk és tartunk ma is attól, hogy nem tudjuk
egyszerűen, közérthetően elmondani azt a mélységes és szétszakíthatatlan
összefüggést, amely az emberi kitaszítottság, megfosztottság, az elementáris
hiányok és az észlelt lelki folyamatok, a riasztó anómiás állapotok, a
"társadalmi magány" között feszül. S ha ezt nem tudjuk jól
elmagyarázni, akkor akaratlanul is bizonytalanságot és felszínes előítéleteket
erősítünk.
A szakma ezzel a problémával belülről folyamatosan küzdött, de nem tudta, nem
artikulálhatta ezt a dilemmát. Az ellátásban dolgozók, a szociális igazgatás és
nem utolsó sorban a mértékadó elemzők szakmai felelőssége azonban nyilván nem
állhat meg itt, hiszen - mi legalábbis úgy látjuk - akkor maguk a segítés
formái is torzulhatnának.
Ráadásul a leegyszerűsített beszéd számos terméketlen vita forrásává is vált a
szakmán belül, növelte a belső elbizonytalanodást furcsa módon az alapfogalmak,
s ezen keresztül a főbb célok, a megfogalmazható teendők radikális
újrafogalmazásának hiánya miatt. A differenciáltabb megközelítési mód
reményeink szerint hozzájárulhat a tévutak elkerüléséhez, zsákutcáink
felismeréséhez, az eddigieknél termékenyebb polémiákhoz.
Az előzőekkel is összefügg, hogy nem sikerült megnyugtatóan differenciált képet
kialakítani magának a hajléktalanságnak mint társadalmi jelenségnek a
mibenlétéről. E tekintetben talán a legnyugtalanítóbb probléma a hajléktalanság
és a lakástalanság viszonyának tisztázatlansága.
Ismét utalunk arra, hogy az 1948 előtti hazai hivatalos szóhasználatban a
"hajléktalan" jelentése a szállók, menhelyek, közterek lakóin túl a
"lakástalanokat" is magában foglalta, a mai európai-angolszász szóhasználatban
pedig a "homeless" jelentése általában még ezen túlmenően az
elfogadható színvonal alatti, a zsúfolt lakásban élőket is jelöli. Ezzel
szemben nálunk a rendszerváltás utáni sajátos helyzetben a
"hajléktalan" megjelölés elsősorban a "csövesek",
"csavargók", "fedél nélkül élők" humanizált képeként jelent
meg. (Amikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján "tetőzött az ifjúsági
probléma", ennek egyik leágazásaként jelent meg az akkori szakirodalomban,
publicisztikában és közbeszédben a "csöveskérdés", elsősorban
ifjúságpolitikai, ifjúságvédelmi problémaként, keveredve a galeribűnözés, a
devianciák kérdéseivel. Erre a sokszor önhibát hangsúlyozó politikai és
közvélekedésre is reflektált a "hajléktalan mint humanizált csöves"
kép, mely a köz felelősségére helyezte a hangsúlyt.) Úgy ítéljük meg, hogy
ennek a szóhasználati torzulásnak is markáns okai voltak. Nevezetesen, hogy a
rendszerváltást követő években mind a közvélemény, mind a politika (politikák)
figyelmét inkább a hajléktalanság látványos, tömegesen és nyíltan, szemmel
láthatóan megjelenő szélsőséges formái rázták fel, tehát azok, amelyek
"tűzoltó eszközökkel" történő, időleges "kezelésére" volt
remény. Kiharcolhatónak látszottak szűkös lehetőségek és források, miközben a hajléktalanság
lakástalanságként jelentkező formáit, azok megoldatlanságát az elfordulás, a
tudomásul nem vétel, a szkepszis és tehetetlenség övezte. (Lásd: Győri Péter:
Vannak-e a hajléktalanoknak jogai? Mozgó Világ 1997., Hajszolt Hírlap 1997.)
Ideje felülvizsgálnunk e szóhasználati torzulásnak nemcsak az okait, hanem a
következményeit is a hajléktalanság mibenlétének megértése és kezelése
érdekében.
Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy milyen jelentéstartalommal
használják ezt a szót ("hajléktalan") az érintettek. A
rendszerváltást megelőzően, a rendszerkritika időszakában formálódott ki e
szónak az a jelentéstartalma, amely az "összevissza csövezőktől" és a
fiatal "alámerülőktől, lézengőktől" megkülönböztette az
"öntudatos hajléktalanokat", akik megpróbáltak szövetkezni,
demonstrálni, jogaikért, jobb lehetőségeikért harcolni. Volt ennek az
"öntudatosodásnak" egy olyan szakasza is a rendszerváltáskor,
amelyben "a hajléktalanok" önálló, önszerveződő csoportként,
közösségként próbáltak meg fellépni, s a segítő szakma képviselőinek azzal az
alternatív kihívással kellett szembenézniük, hogy ezeket az öntudatos,
önépítkező közösségeket támogatják-e, erősítik-e, avagy beterelik ezeket a
kezdeményezéseket azok közé a keretek közé, amelyek egy új, az addigiakhoz
képest reformelképzeléseket is megvalósító szociális segítő rendszer, s annak
megfelelő új intézmények létrejöttét jelenthetik. (E
"reformelképzelések" lényegét talán abban tudnánk legszerencsésebben
megfogalmazni, hogy szemben az "Aki nem dolgozik, ne is egyék" kispolgári
ideológián alapuló szociálpolitikával, az emberi lét jogán megilleti a segítség
azokat, akik olyan elesettek, hogy elemi szükségleteikről sem tudnak maguk
gondoskodni.) (A segítők az utóbbi utat választották, s ma sem tudjuk, mi
történt volna, ha… (Az önszerveződésre volt példa az 1989.
november-decemberi Blaha Lujza téri ülődemonstráció, majd a Vajdahunyad utcai
első menhely féléves története, ezzel párhuzamosan a Déli pályaudvari
demonstráció és a Budaörsi tábor története, a létrejövő SzÖSz (Szegények
Önsegítő Szervezete) és néhány egyéb hajléktalan-szervezet. ))
Részben ennek következménye, hogy nem sokkal később az "öntudatos
hajléktalanokból" a létrejövő hajléktalanellátás használói, kliensei,
gyámolítottjai lettek, miközben e körben folyamatosan újabb és újabb csoportok
jelentek meg. Az önmeghatározás folyamatában elbizonytalanodott a határ
aközött, hogy valaki önmagát vagy társát nem hajléktalannak, hanem
"csak" csövesnek, avagy hajléktalannak, illetve még-már nem
hajléktalannak, hanem lakásnélkülinek tekinti-e. De a határok bizonytalanná
válása mellett is megmaradt maga a megkülönböztetés és annak fontossága az
érintettek számára.
Mindezt egybevetve talán már nem kell több szót pazarolni annak
érzékeltetéséhez, hogy ha a hajléktalanság megjelölésére irányuló szóhasználat
során ilyen sok ellentmondásba, tisztázatlanságba ütközünk, akkor milyen
"merész" absztrakciókra van szükség ahhoz, hogy a hajléktalanok
számára vonatkozó kérdést megválaszoljuk. A számbavétel, az összeszámlálás
szokásosan felemlegetett problémái mellett itt azt húznánk alá, hogy ha és
amennyiben nem tudjuk megbízhatóan körülhatárolni, hogy kiket is tekintünk
egyáltalán hajléktalanoknak, akkor e csoport létszámának még a becslése is
elfogadhatatlanul bizonytalan talajon áll.
Egy "számolási", de egyben általunk igen lényegesnek tartott tartalmi
problémát mégis kiemelnénk, amellyel sorozatosan szembetalálkozunk:
nevezetesen, hogy meg kell különböztetnünk az egy adott időpontban
(napon, éjszakán) fedél nélkül vagy menhelyeken alvók (vagy hasonló helyzetben
lévők) számát attól, hogy egy adott időszakban (pl. egy év alatt) hányan
fordultak meg ugyanezeken a helyeken, hányan kerültek ilyen helyzetbe. Ez
utóbbiak számossága egy adott időszakban a többszöröse lehet annak - a
ki-bekerülés gyakorisága, a "forgási sebesség" függvényében -, mint
ahányan "éppen most" ilyen helyzetben találhatóak.
E meggondolásokat alapul véve talán segít bennünket a további tájékozódásban
egyes meghatározások újradefiniálása. Nevezetesen, ha "fedél nélkülieknek"
(roofless) tekintjük azokat, akik
- éjszakáikat közterületen, a szabad ég alatt vagy valamely, nem a lakhatást
szolgáló zugban töltik;
"effektív hajléktalanoknak" tekintjük azokat, akik
- vagy "fedél nélküliek",
- vagy semmilyen stabil, tartós lakhatási lehetőséggel nem rendelkeznek, nap
mint nap "meg kell dolgozniuk" azért, hogy éjszaka valahol
megaludjanak - legyen az a hely akár egy lakás, amelybe szívességből
befogadják, vagy nem lakás, de lakhatást szolgáló helyiség (például hajléktalanellátó
intézmény);
"lakástalanoknak" (people without flat) tekintjük azokat, akik
- vagy "fedél nélküliek",
- vagy "effektív hajléktalanok",
- vagy stabilan nem lakásban, de lakhatást szolgáló helyiségben laknak
(munkásszálló, börtön, bentlakásos intézmények stb.);
- vagy ugyan tartósan lakásban töltik éjszakájukat, de a lakás folyamatos
használata fölött nem rendelkeznek (nem tulajdonosok vagy főbérlők, hanem al-,
ágybérlők, szívességi lakáshasználók, befogadottak, felnőtt családtagok);
"otthontalanoknak" ("a hajléktalanság veszélyében
élőknek", vagy a nemzetközi terminológia szerint: homeless) tekintjük
együttesen azokat, akik
- vagy "fedél nélküliek",
- vagy "effektív hajléktalanok",
- vagy "lakástalanok",
- vagy ugyan lakásban laknak, de az alkalmatlan arra, hogy benne családot
alapítsanak és otthont rendezzenek be (a lakás túlzsúfoltsága, fizikai
színvonala miatt). (Lásd erről: Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról,
Magyarországon, 1990. Társadalmi Riport, 1990, Budapest. E meghatározások szándékaink
szerint illeszkednek a Magyarországon a rendszerváltás után kialakult
szóhasználat tartalmi elemeihez, rámutathatnak arra, hogy a jelenleg
használatos "effektív hajléktalan" megjelölés szűkebb az 1948 előtti
hajléktalan fogalomhasználatnál, mivel az magában foglalta a
"lakástalanokat" is, ugyanakkor szűkebb a nemzetközi terminológiában
használatos "homeless" kategóriánál is, melynek inkább az
"otthontalanok" meghatározás feleltethető meg.)
otthontalanok
lakástalanok
effektív hajléktalanok
fedél nélküliek
Állításaink a következők:
A hajléktalanság olyan életforma, társadalmi és egyben személyes viszonyok
összessége, amelyben az előbb felsorolt élethelyzetek váltják egymást, és
amelyben gyakoriak a mozgások az egyikből a másikba és viszont, s ez a
személyes okokon, életpályákon túl függ a hajléktalanság veszélyében élőket,
illetve az effektív hajléktalanokat érintő társadalmi, intézményi stratégiáktól
is.
A különböző élethelyzetek változása során az emberek maguk is szubjektíve
változó formában élik meg helyzetük mibenlétét, s ennek függvényében
azonosítják magukat hajléktalanokként egy-egy stáció esetén: akkor, amikor
fedél nélkül maradnak, vagy akkor, amikor már csak menhelyen találnak fedelet,
vagy már akkor, amikor éppen elvesztették stabil lakhatásukat, illetve akkor,
amikor nem találják helyüket zsúfolt és lakhatatlan "lakásukban".
E lakhatási módbeli váltások hangsúlyozottan egyik (de nem egyetlen) állomása
az ún. hajléktalanellátó intézményrendszer: a tágabb értelemben vett hajléktalanok
(az otthontalanok) köre jóval szélesebb az ellátórendszert egy adott időpontban
igénybe vevők körénél, miközben az ellátórendszert egy adott időpontban igénybe
vevők körén belül is egyszerre találjuk ott azokat, akik az említett különböző
helyzetekben voltak korábban, vagy lesznek később, egy-egy hosszabb-rövidebb
időszakon keresztül.
(...)
A
hajléktalanná válás okai
Továbbgondolásra érdemes, jellegzetes különbségek mutatkoznak az
önkormányzati és a nem önkormányzati fenntartású intézményekben lakók között,
ha a hajléktalanná válás megjelölt okait tekintjük. Mint már említettük, a
válaszadók által megjelölt okok között messze az első helyen a személyes
okokat, konfliktusokat találjuk (64 százalék), egynegyedük említ ún. gazdasági
jellegű okot, tizedük intézményből való kikerülést. A személyes okok az
átlagosnál nagyobb arányban fordulnak elő a fapadosokon lévők körében, a
gazdasági okok pedig az átmeneti szállókon lakók körében gyakoribbak.
De hasonló különbségeket találunk a fenntartó típusa szerint is, nevezetesen a
civil fenntartású intézményekben az átlagosnál magasabb a személyes okok miatt
hajléktalanná váltak aránya (függetlenül attól, hogy milyenfajta intézményről
van szó), az önkormányzatiakban jellemzőbbek a gazdasági, intézményből kikerülési
okok.
Intézménytípusok szerinti összegzés
Az alapvető intézménytípusok céljait, feladatait, a rájuk vonatkozó szakmai,
finanszírozási szabályok előírásait úgy alakították ki, hogy az éjszakai
menhelyek (fapadosok) inkább a közterületeken lévő fedél nélkülieknek
nyújtsanak egyszerű, ingyenes szállást, a túléléshez szükséges minimális
szolgáltatásokat, mert e fedél nélkülieknek nincs semmilyen jövedelmük,
elesettek, rokkantak, esetleg idősek, munkaképtelenek, vagy reménytelenül
kiszorultak a munka világából; míg az átmeneti szállókon (melyek inkább a
lakástalanok szükségleteit szolgálnák) átmenetileg ugyan, de hosszabb időre,
térítési díj ellenében egyfajta mégiscsak biztos szállást kaphatnak azok, akik
"már" (vagy még) dolgoznak, mert munkaképesek, mert találhatnak
maguknak munkát, mert még nem rokkantak meg stb.
Ettől lényegesen eltérő eredményre juthatunk a valós adatok, a valós használat
értékelése során. A fővárosi szállókon lakók összeírása azt mutatja, hogy a
fapadosokon tartózkodók az átmeneti szállókon lakóknál fiatalabbak,
munkaképesebbek, iskolázottabbak, magányosabbak, több köztük a vidéki, kevesebb
köztük az idős, beteg, (rokkant)nyugdíjas. Ezért is van az, hogy jövedelmeik
rendszertelenebbek, de nem alacsonyabbak, életükben nagyobb bizonytalanságot
mutat, hogy jellemzőbben személyes okok miatt váltak hajléktalanná, átlagosan
valamivel hosszabb ideje hajléktalanok, viszont a hajléktalanná válás után még
gyakrabban előfordult, hogy lakásban is aludhattak.
A gyakorlatból ismerős problémát úgy is újrafogalmazhatjuk, hogy a
lakástalanok, lakásvesztők "elfoglalják" az átmeneti szállós
férőhelyeket, onnan nem jutnak tovább, sőt elfoglalják a fapadosok
férőhelyeinek is egy nem csekély részét, ahová emiatt nem jutnak be a fedél
nélküliek. Márpedig ha megkockáztatjuk ezt az újrafogalmazást, akkor rögtön
felvetődik a kérdés, hogy vajon egy olyan hajléktalanellátó rendszer, melynek
kialakítói szeme előtt a fedél nélküliek szükségleteinek a víziója jelent meg,
alkalmas lehet-e a lakástalanok (tömeges) lakhatási problémájának megoldására,
vagy akár csak valamifajta kiszolgálására? Állításunk szerint az eddig
kialakított hajléktalanellátó rendszer erre a feladatra egészében véve nem
alkalmas. S ebből ismét az következik, hogy ezt a feladatot - nevezetesen a lakástalanság
kezelését - vagy más részpolitikáknak és intézményrendszernek lenne a dolga
ellátni, vagy az egész eddig kialakult hajléktalanellátó rendszert kellene
alapvetően újragondolni céljaival, feladataival, eszközeivel, metódusaival
együtt.
Ugyanaznap
este az utcán - a teajáratokat igénybevevők
1999. február 3-án este, a hajléktalanszállókon tartózkodók
felmérésével azonos időben Budapest főbb csomópontjain, az ún. teajáratok
igénybe vevői körében is feltettük ugyanazokat a kérdéseket. (Az átfedések
kiküszöbölése érdekében nevet, pontos születési dátumot is kérdeztünk, hogy
kiszűrhessük az esetleges többszöri igénybe vevők ismétlődését.) Ezek a
teajáratok évek óta működnek Budapesten a téli hajléktalan krízisellátása
részeként, abból a megfontolásból, hogy nem minden hajléktalan ember tud vagy
akar eljutni minden este egy hajléktalan szálláshelyre, s az ő számukra is
nyújtsunk (az egyéb, nyitott nappali ellátások mellett) némi segítséget. A
teajáratok meleg teát és egyszerű felvágottas zsömlét osztanak, s szükség
szerint egyéb segítséget is nyújtanak.
A teajáratokon már több éve feltesszük kérdéseinket egy-egy kiválasztott téli
napon. A következőkben az utóbbi három év adatainak összehasonlításával,
elemzésével keressük a választ arra, hogy kik is veszik igénybe a fővárosban a
teajáratok szolgáltatásait, milyen változások figyelhetőek meg az elmúlt
években, illetve mennyiben különbözik ez a csoport a szállást biztosító
intézményekben tartózkodótól. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ismertetett
adatok az adatfelvétel körülményeiből adódóan csak visszafogottan kezelhetőek.
Egyrészt a nagy tolongásban nem lehetett mindenkit megkérdezni, másrészt nem
akartuk tovább kínozni a fagypont alatti hőmérsékletben sokszor félórája-órája
sorban álló embereket egy hosszabb, mindenre kiterjedő, kontrollált
kérdőívvel.)
Hajléktalanok,
lakástalanok, fedél nélküliek a teajáratok körül
Az időpontok, a helyszínek és a nyújtott szolgáltatások
változtatásával próbáltuk évről évre javítani a teajáratok
"célzottságát". Mit mutatnak erről az adatok? Úgy tűnik, hogy a
"jobb célzásra" tett minden kísérlet ellenére a télesti, igen szerény
utcai tea- és péksüteményosztást mind a három évben fele-fele arányban valóban
közterületeken, illetve nem lakás céljára szolgáló építményekben lakó
hajléktalanok, és szintén durván fele-fele arányban a hajléktalanszállásokon,
illetve a lakás jellegű helyeken lakók veszik igénybe. Ez a három év során
folyamatosan megfigyelhető tendencia ismét felveti a tanulmányunk elején
megfogalmazott kérdések tisztázásának igényét: Vajon azonosak-e a szállásokat
igénybe nem vevő hajléktalanok az utcán élő hajléktalanokkal? Kiket is
tekintenek az ellátók, illetve kik is tekintik önmagukat hajléktalanoknak, kik
próbálják igénybe venni az ún. hajléktalansegítő szolgáltatásokat?
Úgy tűnik, hogy a teajáratokat felerészben fedél nélküliek,
közterületeken éjszakázók veszik igénybe, egynegyedrészben olyan hajléktalanok,
akik valamilyen hajléktalan szállón töltik az éjszakájukat, másik egynegyedrészben
olyan lakástalanok, akik valamifajta lakásban aludtak az előző éjszaka.
Ha csak a fedél nélkülieket tekintenénk hajléktalanoknak, akkor a teajáratok
célzottsága enyhén szólva is kérdéses lenne, ha belátjuk, hogy a hajléktalan
lét ennél sokkal differenciáltabb, aktuálisan több formában jelentkezik, akkor
a teajáratok célzottsága nagyon is megfelelőnek tűnik.
1998-tól azt is megkérdeztük a sorban állóktól, hogy a mai (soron következő)
éjszakát hol fogják eltölteni. A nagy többség (közel 90 százalék)
"ugyanott" tölti a következő éjszakát is, ahol előző éjjel aludt. A
közterületen alvók mindössze 2 százaléka gondolta úgy, hogy jobb körülmények
közt (például ismerősnél) töltheti el a következő éjszakát. Ezek tükrében
jellegzetesen bizonytalan, változó lakhatási körülményeket jeleznek az
ismerősük lakásában szívességből meghúzódók és a fapadosokon alvók. Az előző
éjszakájukat ismerősnél töltők (a lakástalanok) 25 százaléka, a fapadosokon
alvók 21 százaléka bizonytalan azt illetően, hogy a következő éjszakáját hol
fogja tölteni.
Férfiak
és nők - korcsoportok
A megkérdezettek nem és kor szerinti megoszlása nem sok változást mutat az
elmúlt évek során. A férfi-nő arány a teajáratokat használók körében kb. 80 :
20 százalékos, de ha az önmagukat hajléktalannak tekintőkre, vagy az utcán
élőkre (fedél nélküliekre) szűkítjük a mintát, akkor a nők aránya ezen belül
már csak 12-14 százalék. Azonban 1999-ben 20 százalékra nőtt a nők aránya
alcsoportokon belül is.
Igen eltérő arányban jönnek a teajáratokat igénybe vevő férfiak, illetve nők a
fedél nélküliek, az effektíve hajléktalanok vagy a lakástalanok köréből. A
férfiak nagyobb arányban töltik éjszakáikat közterületen és nem lakás céljára
szolgáló helyiségekben, közel negyed részük vette igénybe a hajléktalanszállók
szolgáltatásait. Ezzel szemben a teajáratoknál megjelenő nőknek közel a fele
valamilyen lakásjellegű helyen töltötte az éjszakát, ezen belül negyedrészük
saját önálló lakásában aludt. A nők több mint egyharmada közterületen
tartózkodott az előző éjjel, legtöbben a pályaudvarok környékén, s csupán 15
százalékuk aludt valamilyen hajléktalanszállón
A teajáratokat igénybe vevők átlagéletkora a mérések alapján nagyfokú
stabilitást mutat: idén és az elmúlt évben is az átlagéletkor 42 év. A
közterületeken és hajléktalanszállókon éjszakázók átlagéletkora mindkét évben
ettől kicsit elmarad (41 év), s ugyanennyi a nem saját lakásban lakó, önmagukat
hajléktalannak tekintők átlagéletkora is. Egyedül a közterületeken élő fedél
nélküliek átlagéletkora nőtt a felvételek éveivel párhuzamosan 39 évről 42
évre.
A kormegoszlást tekintve továbbra is meghatározó, hogy miközben a magyar
lakosság 19 százaléka tartozik az idősek (60 éven felüliek) korcsoportjába,
addig az általunk kérdezett hajléktalanoknak csupán a 7 százaléka tartozott ide
a korábbi években, s 1999-ben ez az alacsony arány is a felére csökkent. Ezzel
párhuzamosan, míg a középkorúak (30-49 évesek) lakosságon belüli aránya 36,5
százalék, addig a megkérdezett hajléktalanok körében e korcsoport súlya évek óta
meghaladja az 57 százalékot.
Az utcai étkeztetést igénybe vevő, önmagukat hajléktalanokként definiálók és a
szállókon lakók korösszetétele és nemek szerinti összetétele is hasonlónak
mondható. Némi különbséget csupán az idősebbek és a fiatalok arányánál figyelhetünk
meg: a teajáratokat igénybe vevők között 5 százalékkal magasabb a fiatalok
aránya, 7 százalékkal alacsonyabb az idősebbek aránya a szállásokon lakókénál.
Iskolázottság
A közterületeken megkérdezett hajléktalanok iskolai végzettség
szerinti összetétele a korábbi hajléktalanvizsgálatok eredményeihez hasonló
képet mutat: iskolai végzettségük egészében nem alacsonyabb, mint a népesség
iskolai végzettsége. Több hajléktalan végezte el a 8 általánost, magasabb
közöttük a szakmunkásképzőt, szakiskolát végzettek aránya, nem lényegesen
kevesebb közöttük az érettségizettek aránya, mint a magyar népesség egészében.
Az azonban figyelemre méltó jelenség, hogy a teajáratokat esténként felkereső,
lakásban lakó szegények iskolai végzettsége határozottan alacsonyabb a magukat
hajléktalanként azonosítókénál.
Mióta
hajléktalan? Mikor aludt utoljára lakásban?
A szokásos "Mióta hajléktalan?", "Mikor aludt
utoljára lakásban?" kérdésekre adott válaszokból megállapítható, hogy
a teajáratokat igénybe vevők jelentős hányada (86 százaléka) hajléktalannak
tekinti magát, a fennmaradó 14 százalék olyan nem hajléktalan, aki a szerény
ingyenes ellátás által a környékről odavonzott szegény lakónak tekinthető. De
ami ennél talán még figyelemre méltóbb, az az, hogy a nem saját lakásban lakók
(a lakástalanok) 74 százaléka is hajléktalannak tekinti magát, sőt többségük
(58 százalékuk) azt válaszolta, hogy több mint három éve hajléktalan.
Egy éve vagy egy éven belül vált hajléktalanná a teajáratokat megkeresők 22
százaléka. A férfiak 20 százaléka, a nőknek viszont pontosan egyharmada ennyi
ideje hajléktalan. A többiek évente egyenletes ütemben csökkenő arányban váltak
hajléktalanná, a férfiak átlagosan 57 hónapja, a nők 52 hónapja.
A "Mikor lakott utoljára lakásban?" kérdésre adott válaszokat
ezzel egybevetve itt is azt tapasztalhatjuk, hogy - az egy éven belül
hajléktalanná váltak csoportjának kivételével, ahol a hajléktalanná válást
megelőzte a lakás elvesztése - a válaszolók korábbra teszik hajléktalanná
válásuk idejét, s későbbre az utolsó lakásban lakásukét, vagyis hajléktalanként
is laknak olykor valamilyen lakásban. Ez ismét csak azt mutatja, hogy a
helyzetüket hajléktalanként megélők konkrét lakhatásának jellege valószínűleg
időről időre változik, és ennek színterei között a valamifajta lakás is
szerepel.
Miért
nem veszi igénybe a hajléktalanszállást?
Természetesen az idei kérdezésnél is kíváncsiak voltunk arra,
hogy ha valaki közterületen tölti az éjszakáját, miért nem próbál meg egy
hajléktalanellátó intézménybe bejutni. A válaszokból az derül ki, hogy a
teajáratoknál megjelenők 12 százaléka szorul ki az ellátásból hely- vagy
információhiány miatt. A legnagyobb - mérsékelten növekvő - csoportot azok
alkotják (közel 50 százalék), akik vélhetően már aludtak hajléktalanszállásokon,
s a többiekkel vannak problémáik (többek megfogalmazása szerint azok
"koszosak, sötétek"), vagy félnek a sorstársaik által őket érhető
ártalmaktól (betegségektől, élősködőktől, lopástól, megveretéstől). Enyhén
csökken azok aránya, akik valamilyen intézménnyel kapcsolatos probléma miatt
nem veszik igénybe aznap a hajléktalanszállásokat (körülményes a bejutás,
ÁNTSZ-igazolást, egyéb iratokat kérnek, zsúfolt, kitiltották, korai a nyitás).
Ha ide soroljuk azokat is, akik párkapcsolatban élnek, és azért éjszakáznak
közterületen, mert az intézmények nem teszik lehetővé, hogy házas- vagy
élettársukkal együtt éljenek, velük együtt e csoport aránya kb. 15 százalék a
megkérdezettek körében. Évről évre a megkérdezettek közel negyedrészét teszik
ki azok, akik különösebb ok említése nélkül, egyszerűen nem akarnak intézményes
ellátást igénybe venni (jobb, szabadabb kint, a menhely "nem embernek
való" - mondják).
Itt csak ismételni tudjuk, hogy az intézménnyel kapcsolatos fenntartásaik miatt
a közterületet választók is vélhetően kipróbálták már a hajléktalanszállásokat.
Bizonyos esetekben mindegy, hogy a menhely valami miatt nem fogad be, vagy
befogadva nem véd meg. E két okcsoportból nevez meg indokokat a teajáratokat
felkeresők kétharmada, ami mindenképpen a működő ellátórendszer kritikájának
tekinthető.
A mérések eredményei és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a teajáratokat
felkeresők összetétele nem változott jelentősen az elmúlt években, számuk
azonban a szállásnyújtó és a krízisszolgáltatások változtatásai következtében
érzékelhetően csökkent.
Összegzés
A felvétel adatainak elemzése megerősítette azokat a tanulmány
elején megfogalmazott hipotéziseinket, hogy a "fedél nélküliség" -
"effektív hajléktalanság" - "lakástalanság" -
"otthontalanság" egymásba ágyazódó élethelyzetei között folyamatos
mozgás figyelhető meg, maga a hajléktalanság, a hajléktalan élethelyzet e
stációk különböző pontjain válik, szerveződik szubjektíve is megélt
életformává.
Adatfelvételünk egyebek közt annak megértéséhez is hozzásegíthet bennünket,
hogy mi a helye és szerepe a mára kialakított hajléktalanellátó
intézményrendszernek e mozgási folyamatok során: többfajta más, nem
intézményesített megoldási mód mellett a hajléktalanellátó intézmények
"csak" az egyik eszközt, állomást jelentik a tipikus
hajléktalan-utakon.
Azt látjuk, s tapasztaljuk is, hogy az ellátást igénybe vevők nagy része ugyan
"az utcáról kopogtat be a szálló kapuján", de nem életvitelszerűen
utcán lakó-alvó "fedél nélküli", hanem többségében igen bizonytalan,
lakhatásában krízisbe került lakástalan, "otthontalan" ember.
Leegyszerűsítve: az ellátó rendszerbe nem "alulról", hanem
"fölülről" érkeznek. Ez alapvetően azt is jelenti, hogy az ún.
hajléktalanellátó intézmények egy védő-óvó "puffer" (háló) szerepet
látnak el az otthontalanság és a fedélnélküliség, a megroppant életút, ezen
belül a lakhatás és az utca között. Lehet, hogy e védőgyűrű nélkül többen
egyenesen az utcai létbe zuhannának, hosszabb időre ott maradnának.
Azt is hihetnénk, hogy "helyben vagyunk", hiszen ez a funkciója,
szerepe, részben a célja ennek az intézményrendszernek. A gond
"csupán" az, hogy egészen más szolgáltatások, intézmények,
segítségnyújtási módok szükségeltetnek a fedél nélküliek, közterületeken élő
hajléktalanok esetében, s mások azok számára, akiknek nincs biztos otthonuk, és
akik emberi környezetük konfliktusai következtében a bizonytalan lakhatási
formák világában vándorolnak. A fedél nélküliek is lakástalanok, a fapadosokon,
menhelyeken megfordulók is lakástalanok és a lakásokban élő albérlők,
szívességi lakók, felnőtt családtagok - a sort még folytathatnánk - szintén
lakástalanok. Mégis más az, ha egy ellátórendszert a fedél nélkülieknek és a
lakhatásukban átmenetileg krízishelyzetbe kerültek számára alakítunk ki, majd -
több más mentális-szociális probléma mellett - beleütközünk az elfogadható
lakhatás problémájának falába ("nehéz a kijutás, a felfele jutás"),
vagy ha egy ellátórendszer eleve a lakástalanság problémájának a kezelésére jön
létre. A gyorsvizsgálat empirikus tényei csak megerősítették azt a
tapasztalatokon alapuló hipotézisünket, hogy a lakástalanok tömegei, a
lakástalanság problémája "felülről benyomult" a másra kialakított
hajléktalanellátó rendszerbe, amely ezt a társadalmi problémát sem méreténél,
sem eszközei jellegénél fogva kezelni nem képes, s nem is lehet képes. De jelen
van, számos tragikus diszfunkcióhoz vezetve elsősorban a bentélők számára, a be
nem jutók számára, illetve az abban dolgozók munkája során.
Mindezek tükrében megítélésünk szerint az elmúlt tíz év ideológiai,
szakmapolitikai, fejlesztési tendenciái igen bonyolult helyzetet állítottak
elő: nevezetesen, miközben kiindultunk a "fedél nélküliek"
minimálisan fedéllel való ellátásának a szükségességéből, aközben a fejlesztési
irányok, szolgáltatások kialakítása során nem fordítottunk kellő figyelmet a
beáramló vagy a bentragadó "otthontalanok", lakástalanok ettől eltérő
igényeire, de ráadásul a "fedél nélküliek" szállásbiztosításon túli
speciális igényeit sem akceptáltuk kellő súllyal. S miközben folyamatosan növeltük
a "hajléktalanellátó férőhelyek" számát, aközben azt tapasztaltuk,
hogy ezek lényegében rögtön megtelnek, bár az utcán élők száma mintha ettől
érzékelhetően nem csökkenne. (Ugyanakkor mintha egyes férőhelyek megszűnésének
sem egyenes következménye, hogy a fedél nélküliek száma nőne.)
Itt érkezünk el a következő számcsapdához, amely nem "a
hajléktalanok" számáról szól, hanem a "szükséges
hajléktalan-férőhelyek" számáról, az ellátórendszer méretéről. Hiába
próbáljuk meg ugyanis a szállásbiztosító ellátórendszert akkorára
"méretezni", ahányan feltételezéseink, becsléseink, tapasztalataink
szerint az utcán alszanak, ha ezen intézmények ténylegesen nem "szólítják
meg", nem elégítik ki az ő speciális szükségleteiket. Ha mások - akár
kényszerű - szükségleteivel nem találkoznának ezek az intézmények, akkor talán
egy részük már üresen állna. De mások (nagyobbrészt a különböző módon
otthontalanok) láthatóan szinte rögtön igénybe veszik ezeket az intézményeket,
még ha ez számukra több hátránnyal is jár. Az utóbbiak nagy létszáma azonban az
elmúlt tíz évben soha nem volt az ún. hajléktalanellátó rendszer méretezésének
a mércéje. Ha az "otthontalanok" száma, problémái szolgálnának
mércéül, akkor az nyilvánvalóan nem csak méretében, de filozófiájában is
túllépne a kialakult hajléktalanellátó rendszer keretein.
Az újnak vagy akár csak hangsúlyaiban újnak tekinthető felismerések azonban
eddigi kérdéseink felülvizsgálatát, új kérdések megválaszolását is szükségessé
teszik. Kiderült, hogy a "Mióta hajléktalan?", vagy a "Hányan
vannak a hajléktalanok?" típusú kérdések nem visznek közelebb sem a
társadalmi jelenség megértéséhez, sem a meglévő ellátórendszer funkcióinak
tökéletesítéséhez. Ezzel szemben nem tudunk eleget arról, hogy milyen okok
miatt, s mi módon, hogyan zajlanak le a folyamatos helyváltoztatások a
lakástalanok világában, milyen kényszerek és választások, előnyök és hátrányok
mentén bonyolódnak e mozgások, s ezek között mikor, s miért "esik a
választás" az intézményes ellátás egyikére vagy másikára (ennek pontosabb
ismerete "csupán" a működtetett intézmények feladatainak
tisztázásához lenne elengedhetetlen).
Tapasztalataink szerint feltételezhetjük, hogy a szállást nyújtó intézményes
ellátás előnyeként jöhet szóba maga a primer lakhatási lehetőség, az élelemhez,
mosdáshoz, orvosi és szociális segítségnyújtáshoz jutás lehetősége, egyfajta
védelem és biztonság, az informális kapcsolatok ápolása, ezen keresztül
információk, munkaalkalmak, megélhetési technikák kicserélése, és még ki tudja
milyen lehetőségek, ugyanakkor a privát szívességi lakhatási lehetőséghez
képest hátrányként vehetjük számba a korábbi személyes kapcsolatok
megszakadását, az idegen emberekkel való összezártságot, az ebből adódó új
konfliktusokat, a másfajta magányt, a deklasszáló és hospitalizáló folyamatok
beindulását, az addigi fennmaradási készségek kikopását, elvesztését. Annyit
látunk mindebből, hogy az egyes helyzetek szintjén távolról sem egyértelmű,
hogy az egyéb lakhatási lehetőségekhez képest a "2/94-es" aktuálisan
több előnyt vagy hátrányt jelent-e. Annyit látunk, hogy a
"lakásvesztőket" mintha kevésbé vonzaná az intézményes ellátási
rendszer, mégis sokszor rákényszerülnek az igénybevételére, jobban rászorulnak
bizonyos külső segítségre, kevesebb informális kapcsolatuk van e világból,
nagyobb hullámzásokon mennek keresztül, míg a "lakástalanok" inkább
ki-bejárnak az intézményes és nem intézményes lakhatási formák között, forognak
a lakástalanság világán belül.
A felmérés alapján a mára kialakult főbb szállásnyújtó intézménytípusokra vonatkozóan
felmerül a kérdés: vajon mennyiben és miért nyújtanak különböző színvonalú és
fajtájú szolgáltatásokat a fapadosok, illetve az átmeneti szállók? Hiszen azt
látjuk, hogy a fapadosok jórészt nem a fedél nélküli utcán élőket szolgálják
ki, igénybe vevőik között igen sok a fiatal-középkorú, a munkaképes, sokukról
feltételezhető, hogy külső segítséggel csak átmeneti használói lennének e
szállásoknak. Ezért lenne indokolt éppen a fapadosokhoz kapcsolva felkészült
szociális munkásokat biztosítani. A fapadosokat felkeresők kisebb része viszont
éppen hogy valamilyen komplex, specializált intézményes ellátást igényelne
(szociális otthon, védett részleg, lábadozó). Ez utóbbi szolgáltatásokat,
intézménytípusokat a jelenlegi átmeneti szállók egy részéből lehetne
kialakítani, mivel ezek jelenlegi használóinak viszont egy nem kis része
egyszerűen lakástalanként, a piacinál olcsóbb szálláslehetőségként használja e
szállókat, anélkül, hogy akár ők, akár az őket "körülvevő"
("odaszabályozott") szociális munkások tudnák, hogy voltaképpen mit
is kezdjenek egymással. Igencsak kérdéses, hogy a primer lakhatási,
lakástalansági problémára választ jelentenek-e az intézményes keretek közötti
szállásnyújtás formái (szerintünk az esetek döntő részében ez másképp lenne
megoldható, különböző támogatott lakhatási formákkal), az említett specializált
szolgáltatásokat nyújtó intézményes ellátási formák, valamint a
jövedelemnélküliek számára nyújtható ingyenes, fapados ellátás viszont a
jelenleginél több szociális munka koncentrálását igényelné.
Egyfelől azt mondhatjuk, hogy természetesen az utcán élők számára is
biztosítani kell a védett fedélhez jutás lehetőségét - ez azonban nagyon
keveset ér, ha emellett nem segítik az érintetteket hozzáférhető egészségügyi
ellátási formák, nappali szociális szolgálatok mosási, mosakodási
lehetőségekkel, a szociális ügyek intézésével, és mozgó, ún. utcai szociális
munkások. A másik oldalról viszont azt mondhatjuk, hogy különösen egy olyan
kétmilliós nagyvárosban, ahol a piaci elveken nyugvó lakhatási formák a
meghatározóak - miközben annak szociális kiegyenlítő eszközei rendkívül
fejletlenek -, hullámzó, de igencsak jelentős igény van olcsó, akár majdnem
ingyenes lakhatási lehetőségekre is a piaci és egyéni krízishelyzetek
áthidalása érdekében. Ezeknek a lakhatási lehetőségeknek csak egyik formája a
lakhatás "természetbeni" biztosítása (másik lenne a pénzbeli
támogatás), s ezen belül is csak az egyik forma a szállásjellegű, sőt az ún.
hajléktalanszállás jellegű lakhatás. Az így jelentkező lakhatási
szükségletekkel (sok egyéb mellett) szintén az ún. hajléktalanellátás találja
szembe magát. A mára kialakult ún. hajléktalanellátás egyetlen esélye, ha
megpróbál kitörni ebből a diszfunkcionális helyzetből: vagy úgy, hogy
kiharcolja maga köré a lakástalanok ellátását szolgáló - elsősorban pénzbeli
támogatások formájában elképzelhető - segítő rendszert, vagy úgy, hogy önmagát
újradefiniálva fokozatosan megpróbálja kiterjeszteni eszközeit a lakástalanok
ellátására is. Ez utóbbi kényszermegoldás mindazonáltal hatalmas veszélyekkel
is jár. Hogy csak kettőt említsünk: tovább deklasszálja a fedél nélküliség felé
a lakástalanok széles tömegeit, s közben minduntalan óhatatlanul kiszorítja a
fedél nélkül lévők egy részét.
SzocHáló - 2000