Microsoft Word - tankonyv.doc

' Köszönjük Fernengel Andrásnak, a Trefort Ákos Gimnázium tanárárnak és az iskola diákjainak lelkes támogatását.

Senki sem nevezné hajléktalannak azokat a fiatalokat, akik egy hátizsákkal indulnak el világot látni, alkalmi szállásokon, pályaudvarokon éjszakáznak, utcai zenéléssel, kéregetéssel szereznek pénzt maguknak. De ha hosszú az út, a fáradtság nem tűnik el nyomtalanul, ha az éhezés és fázás már nyomokat hagy az arcvonásokon, akkor egy idő után csavargónak, vagy tán hajléktalannak fogjuk nevezni azt a bohém utazót, akit korábban még irigyeltünk kalandvágya és bátorsága miatt. Ugyanez a helyzet, ha valaki nem turista, hanem szerencsét próbálni indult. A mesebeli fiú, ha záros határidőn belül nem talál egy gazdát, akitől munkát kap, egy királyt, akinek udvarában próbát tehet, vagy egy sárkányt, akit legyőzhet, menthetetlenül hajléktalanná válik.

Sokszor el se kell indulni ahhoz, hogy valaki "vándor" legyen. Vannak, akiknek sosem volt otthonuk, mert állami gondozottak voltak, és vannak, akik elfelejtették, milyen az otthon nyugalma, mert hosszú ideje utazgatnak munkahelyük és a lakóhelyük között. Mások szinte észrevétlenül lesznek otthontalanok: először el-el maradoznak, majd miután az összes rokon és barát lakásából kikoptak, az utcán találják magukat.

Nem mindig lehet könnyen eldönteni, hogy ki a hajléktalan és ki nem az. Hajléktalannak tekintsük-e azt az embert, akinek a lakásában nincs víz, gáz vagy villany (esetleg még az ajtó és az ablak is hiányzik)? Nincs utcán, mégis csaknem ugyanúgy veszélyben van, mintha a közterületen élne. (Közterületnek minősülnek a nyilvános helyek: utca, park stb. és a nem lakás célját szolgáló helyiségek: pályaudvarok, lépcsőházak, pincék, sufnik, bódék stb.). Sokszor maguk az érintettek sem tudják, hogy melyik volt az a pont életükben, amikor hajléktalanok lettek. A szívességből rokonoknál vagy barátoknál lakók csak akkor kezdik magukat (talán visszamenőleg is) hajléktalannak tartani, amikor kiderül, hogy a jó szándék és a segítőkészség is véges lehet.

Nem lehet tehát egykönnyen meghatározni, hogy kinek, mikor és meddig ugyanolyan vagy hasonlóan viszontagságos az élethelyzete, mint az utcán élő embereknek. Viszont az biztos, hogy minden hajléktalan embernek valamilyen segítségre van szüksége a lakásproblémájának megoldásához. Tehát a segítség, a támogatás szükségessége az az egységes szempont, amely alapján egészen különböző helyzetben lévő embereket hajléktalannak nevezünk. A jogszabály a hajléktalanságot a lakcím hiányával azonosítja. Hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás.

1993. évi III. törvény 4.§ 2. bek. Rendes körülmények között ugyanis ha valaki bajba kerül, a lakóhelye szerinti önkormányzathoz kell segítségért fordulnia. Hajléktalanként viszont nem tartozik egyetlen önkormányzathoz sem.

A jogszabály egy másik (második) definíciót is tartalmaz: Hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti.

1993. évi III. törvény 4.§ 3. bek. Nem mindenki hajléktalan, akinek nem megoldott a lakhatása (albérletezik, lakbérhátraléka van stb.), de nagyon sok esetben a még nem utcán élő, veszélyeztetett emberekre különös gondot kell fordítani azért, hogy később ne váljanak fedél nélkülivé (ilyenek például a börtönben lévő emberek közül azok, akikről már most tudjuk, hogy szabadulásuk után nincs hova menniük).

"Az előítéletek abban gyökereznek, hogy minden csavargó ipso facto gazember. Gyermekkorunkban belénk sulykolták, hogy a csavargók gazemberek. Így azután tudatunkba megrögzült valamiféle ideáltipikus - egy viszolyogtató, meglehetősen fenyegető külsejű - teremtmény, aki inkább éhen hal, mintsem hogy dolgozzék, eleve utálja a szappant, és egyebet sem akar, mint kéregetni, lumpolni és tyúkólakat fosztogatni. És bár e csavargó-szörny cseppet sem valószerűbb, mint a képregények borzongató alakja, mégis nehéz elménkből kitörölni... "

"Elképzelhetetlen, hogy egy átlagos angol szánt szándékkal váljék parazitává, s e nemzeti karakterjegy nem szükségképpen változik meg azután sem, ha egy napon kidobják a munkahelyéről. Mindezzel nem azt állítom, hogy a csavargók többsége holmi Grállovag volna, csupán azt, hogy normális emberi lény, s ha rosszabb is esetenként, mint más, ez életmódjának nem annyira oka, mint inkább következménye."

G. Orwell, az 1984 és az Állatfarm írója 1929 és 1930 között maga is hajléktalanként élt Londonban. Személyes élményéiről számol be ebben a 2000-ben magyarul is megjelent könyvében.

Évek óta mindenféle módon próbálunk utánajárni, hogy mi is a hajléktalanság. Több száz interjú és számtalan kérdőíves adatfelvétel után úgy látjuk, hogy a városi hajléktalanságot leginkább az otthon hiánya jellemzi.

Ez nem túl nagy felfedezés - mondhatja valaki -, hiszen a lakás, ahol lakunk, az otthonunk is egyben. Ennél azonban kicsit összetettebb a probléma. Ha a hajléktalanságról a hajléktalan szó köznyelvi jelentése és a konkrét tapasztalataink alapján próbálunk meg fogalmat alkotni, akkor előbb-utóbb ellentmondásokba fogunk ütközni. Ezért célszerű már az elején különbséget tenni hajléktalanság és otthontalanság között.

Az otthon az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat: dönthetünk arról, hogy mikor mit csinálunk, milyen tárgyak legyenek körülöttünk. Az otthonosságunk része, hogy ismerjük a környéket (a kerületet, utcát, házat), ahol élünk, ismerjük az ott lakókat és ők is ismerjenek és elfogadjanak bennünket. Akit egy környéken befogadtak, az nyugodtan becsöngethet valahová sóért, vagy bárkitől elkérheti a létrát. De a kerület, a tér vagy utca akkor sem lehet az otthona egy utcán élő hajléktalan embernek, ha az illetőt a környéken mindenki ismeri és szereti. Az otthon csak egy olyan hely lehet, ami azon túl, hogy védelmet nyújt, meleget ad, lehetőséget biztosít arra is, hogy döntsünk, egyedül vagy egy társsal akarunk élni benne.

Mindenkinek az otthonát tiszteletben kell tartanunk, kopogni vagy csengetni kell, mielőtt belépünk oda. De nem igazi otthon az, ahol nem tudunk vendégeket fogadni. Ezért nem tekinthetjük otthonunknak azt a lakást, ahova szívességből befogadnak bennünket, és nem tekinthetjük annak a tömegszállásokat sem.

Otthonra még az állatoknak is szükségük van. Nekünk embereknek - elvesztett bundánk miatt - olyan otthon kell, amely nemcsak rejtőzködésre és pihenésre szolgál. Azok a faluból származó emberek, akik egész életükben is istállóban, fészerben, vagy a nyári konyhában aludtak, egy városi bérház szeméttárolójában ugyanúgy hajléktalanok, mint az az ember, aki korábban egy városi lakásban élt. A hajléktalanságnak különböző változatai vannak, amelyek más és más, a gyakorlatban ismert élethelyzeteknek felelnek meg.

- éjszakáikat közterületen, a szabad ég alatt, vagy valamely nem lakhatást szolgáló zugban töltik,

- vagy semmilyen stabil, tartós lakhatási lehetőséggel nem rendelkeznek, nap mint nap "meg kell dolgozniuk" azért, hogy éjszaka valahol megaludjanak -legyen az akár lakás, melybe szívességből befogadják, vagy nem-lakás, de lakhatást szolgáló helyiség (például hajléktalanellátó intézmény), "lakástalanoknak" (people without flat) tekintjük azokat, akik

- vagy stabilan nem-lakásban, de lakhatást szolgáló helyiségben laknak (munkásszálló, börtön, bentlakásos intézmények stb.),

- vagy ugyan tartósan lakásban töltik éjszakájukat, de a lakás folyamatos használata fölött nem rendelkeznek (nem tulajdonosok, vagy főbérlők, hanem al-, ágybérlők, szívességi lakáshasználók, befogadottak, felnőtt családtagok), "otthontalanoknak" ("a hajléktalanság veszélyében élőknek", vagy a nemzetközi terminológia szerint: homeless) tekintjük együttesen azokat, akik - vagy "fedél nélküliek",

vagy ugyan lakásban laknak, de az alkalmatlan arra, hogy benne családot és otthont rendezzenek be (a lakás túlzsúfoltsága, fizikai színvonala miatt).

Az otthontalanok gyermekkoráról röviden a következőt lehet mondani: Alig akad közöttük, aki teljes családban nevelkedett, gyakori a válás, és nem ritka valamelyik (vagy mindkét) szülő halála. Találkozhatunk szülői (főleg apai) testi-lelki agresszivitással és gyakori az alkoholos életforma. A hajléktalanná váltak történetéből gyakran kiderül, hogy mihelyst tehetik, elmenekülnek a családjuktól. Ez az iskola félbehagyásával jár, és sokszor már a csöves élet kezdetét jelenti. Gyakori a nagyon fiatalon kötött házasság is, és még számtalan „menekülési útvonal" létezik. A rossz családi háttér így alapozza meg a felnőttkori kudarcokat.

A hajléktalanok túlnyomó része szegény családból származik, s mint a szegényekre általában, jellemző rájuk a nem megfelelő iskolai végzettség, amely egy életre meghatározza helyüket a világban. Érdekeiket nem tudják megfelelően érvényesíteni a munkáltatóval, hivatalokkal, rendőrrel stb. szemben.

Pszichológiai közhely, hogy a gyermekkori élmények, a viselkedési mintát nyújtó személyek döntően befolyásolják az egyén későbbi életét. Aki úgymond „megfelelő szülői mintával" rendelkezik, annak fel sem tűnik, hogy ennek mekkora jelentősége van egész élete során. Ahogy a kisgyermek apja cipőjébe bújik, ahogy szüleit utánozva, játékból vagy valóságosan az első cigarettát a szájába veszi, ugyanúgy tanulja meg a környezetében látható sok-sok viselkedésfajtát. Sánta Ferenc, Kicsik és nagyok című novellájában kitűnően jeleníti meg a kisgyermekek határtalan szereptanulási igényét. (Lásd az idézett részletet.) A rossz gyermekkori családi környezet óriási terhet tesz a majdani felnőtt vállára: Bizalmi-önbizalmi problémák, önpusztító (és más embereket is pusztító) tanult viselkedésformák (alkohol, agresszió stb.), gyakori az általános bizonytalanság. Ezek bizony nagyon nehezen leküzdhető akadályok. A hiányokkal, nélkülözésekkel terhes gyermekkor után általában kudarcos párkapcsolatok következnek, melyből a kilépett/kidobott fél újabb sérülésekkel éli tovább az életét, s persze általában mennie kell, nézhet újabb lakhatás után. A fedél nélkül élők között igen sokan vannak olyanok, akik soha nem rendelkeztek saját, vagy főbérleti lakással, így számukra egy párkapcsolat vége általában a lakhatási lehetőség végét is jelenti. Az ilyen élethelyzetben lévő embernél nem túlzás azt állítani, hogy egy hajszálon függ a teljes lecsúszás lehetősége, s ha ez bekövetkezik, talán próbál néhányszor lábra állni, de ez csak ritkán sikerül. Az egzisztencia teljes hiányát, mely a családi, baráti kapcsolatokra is jellemző, valószínűleg csak a nagyon jó, piacképes képzettséggel rendelkezők tudják leküzdeni, de ilyen ember nemcsak az otthontalanok között, hanem amúgy is meglehetősen kevés van. Végül, gyakran egyfajta beletörődés veszi kezdetét. Ezt nevezhetjük éppen „önfeladásnak", - bár némi beletörődés szükséges ahhoz, hogy az otthontalanná vált ember megéljen a hajléktalanság világában, kitanulja hol és mit lehet szerezni, hol lehet aludni stb. Hiszen két világ határán - azaz egyikbe sem tartozva - nem sokáig lehet létezni. _

„Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél." (...) „- Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek^ A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

- Elhallgatsz végre^? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról.

- suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

- Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított ököllel védekezett.

A hasára fordult. Karjait a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemeit.

A kislány megigazította a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a

Nincs semmi - mondta halkan -, nincs neki pénze - és kezébe temette az arcát."

Minden korban és mindenütt a világon voltak, vannak hajléktalanok. Feltehetően lesznek is. Nem mindegy azonban, hogy hányan élnek fedél nélkül, és mit kell „elkövetniük" ahhoz, hogy hajléktalanná váljanak. A „lecsúszó" embert minél kiterjedtebb, és minél jobb minőségű szociális segítő rendszer kellene, hogy körülvegye, amely gyorsan észleli a bajt, és megfelelő segítséget is tud nyújtani. Magyarország nem ilyen hely, nálunk ma túlságosan könnyű hajléktalanná válni.

Magyarország sokszorosan, és hosszan késleltetett történelmi fejlődésével (török, habsburg, szovjet függések, vesztes háborúk) körülbelül mára érkezett el az eredeti tőkefelhalmozás korába, melyet a fejlett nyugati országok már több száz évvel ezelőtt „elintéztek". Erre a mai állapotra szokták mondani: „vadkapitalizmus". (Itt csak annyit: az eredeti tőkefelhalmozás időszaka minden állam életében „ronda, homályos ügy" volt.) A mi szempontunkból ezzel járó fontos jelenségek: szegénység, már-már „kizsákmányolásszerűen" alacsony bérek, bizonytalan munkahelyek. A másik oldalról nézve: Társadalmunkban még kevés olyan ember van, aki eléggé gazdag ahhoz, hogy segíteni tudjon, és ehhez párosulva felelősséget is érezzen a nála szegényebbek iránt. Az állam pedig láthatóan nem képes megakadályozni emberek lecsúszását (bár az eltökélt szándék sem látható rajta).

Az elmúlt tíz évben sok nagy változás következett be Magyarországon. Megjelent a korábban ismeretlen munkanélküliség (A foglalkoztatottsági adatokról lásd a táblázatot.), mely 1993-ban tetőzött. A velejáró hirtelen elszegényedés nagy tömegeket sokkolóan érintett. Sok család bomlott fel, sok ember élete tört ketté a munkátlanság lelki, és a pénztelenség gazdasági terhe alatt.

Az iskolázottsági követelmények változása nagyban befolyásolta a munkanélkülivé válás esélyeit. Szintén „hirtelen" derült ki, hogy nem kellenek már esztergályosok, marósok, öntödei munkások, azok, akikre a szocialista iparosítás idején oly nagy szükség volt. Semmiképpen nem elég már a nyolc általános, de a szakmunkásvizsga sem, ellenben nem árt egy-két nyelv ismerete ahhoz, hogy valaki állást találjon. Mindezek a folyamatok új, sokak számára elbírhatatlan terhet jelentettek. A hajléktalan emberek életútjaiból az derül ki, hogy hiányzik az a szociális védőháló, amelyben megkapaszkodhatna az eladósodott, az alkoholbeteg, a munkanélkülivé vált ember.

ÉV

Összes foglalkoztatott

Teljes népesség

1985

5590,5

10599

1987

5589,0

10509

1989

5505,0

10421

1991

5305,9

10355

1993

3827,3

10310

1995

3678,8

10246

1997

3646,3

10174

Forrás: KSH

A társadalom is hajlamos úgy tekinteni rájuk: maguk főzték, egyék is meg. Az ember általában hajlamos leegyszerűsített, készen kapott válaszokat elfogadni. (Piroska jó, a farkas meg rossz. Kész-passz, ezzel be is fejeztük, rohanhatunk tovább.) Ez, mint a legtöbb leegyszerűsített válasz: hamis. Fentebb utaltunk rá, hogy a hajléktalanná válás egy folyamat. Olyan folyamat, amely során az ember lépésről-lépésre elszakad az emberi közösségektől (család, munkatársak, barátok). Mikor valaki utcára kerül, mert elveszti az albérletét, kirúgja a felesége, a férje vagy a szülei, az ennek a folyamatnak a vége. Az ilyen helyzetet mindig egy sor egymásból következő esemény „készíti elő", amely sokszor a gyermekkorig vezet vissza.

Nagyon fontos, hogy egy társadalom hogyan viszonyul elesettjeihez, befogadó vagy kirekesztő a viselkedése. De mit is jelent: befogadó, vagy kirekesztő társadalom? Meglehetősen homályos fogalmak, pedig valójában egyszerű emberi viselkedésekből tevődnek össze: „Társadalom" a szomszéd néni, aki elbeszélget velünk, vagy a hátunk mögött sutyorog. „Társadalom" a hivatalnok, aki segítőkész, vagy ránk ordít: zárva. „Társadalom" az utcán sétáló ember, aki kikerüli, vagy felsegíti a járdán fekvőt, és „társadalom" Ön is, kedves olvasó, aki valahogyan viselkedik, viselkedni fog élete során.

Nagy kérdés az is: sokféle viselkedés, avagy csak kevés illeszkedik-e egy társadalomba, mennyire toleráns az egyéneivel szemben. Lehet-e általános megbélyegzettség nélkül homoszexuálisoknak, drogfogyasz-

Csodálkozol a kokainistán S nem érted? Gondolkozzál az okain is tán S megérted!"

Ki a hibás?

tóknak, munkanélkülieknek, nudistáknak, hajléktalanoknak élni egy országban?

Az otthontalansághoz való társadalmi viszonyulás vizsgálatakor nemcsak arról van szó, hogy átlépjük, vagy felsegítjük-e a járdán fekvőt. Hasonlóan lényeges kérdés: miért került a járdára? Hány stációt hagyott maga mögött ő és a társadalom, mire „mindketten" így elhagyták magukat?

A hajléktalanokra az jellemző, hogy valamilyen okból nem úgy alakult az életük, hogy azt a társadalom elfogadta volna. A magyar társadalom legnagyobb részére pedig az jellemző, hogy igen kevés viselkedésformát, életformát tud elfogadni, s egyszerű választ várva, többnyire azt kérdezi: Ki a hibás? A válasz: senki. Azt is mondhatnánk: mindenki. Feltehetően a kérdés volt értelmetlen.

Talán ezt a kérdést szokták a legtöbbször föltenni a hajléktalansággal foglalkozóknak. Tíz éve a válasz szinte mindig ugyanaz: 30.000 hajléktalan ember él hazánkban, s ennek fele, 15.000 hajléktalan Budapesten található. Rögtön elárulhatjuk, ezeknek a számoknak semmilyen alapjuk nincsen. A hajléktalanok száma ennél több is, meg kevesebb is. Ha azt nézzük, hogy hányan alszanak huzamosabb időszakon keresztül (mondjuk legalább fél évig) utcán, aluljárókban, közterületen, zugokban, akkor Budapesten egy-kétezer fedél nélküliről beszélhetünk. Ha azokat az embereket vesszük számba, akik az ún. hajléktalan szállásokon alszanak, akkor Budapesten 3500, az országban még egyszer ennyi ilyen szállólakót találunk. A fedél nélküliek és a szállókon lakó hajléktalanok száma együtt Budapesten kb. 5-6000 fő, az ország többi településéről még ilyen becslést sem mondhatunk. De ez a szám is folyamatosan változik, hiszen más télen és más nyáron, más akkor, amikor sokan keresnek szállásnélkül munkát Budapesten, vagy más városban, egy országban, s más akkor, ha a munkavállalási és egyéb megélhetési lehetőségek szűkülnek. Ráadásul az előbbi számok csak arról szólnak, hogy egy-egy éjszaka hány ember kénytelen hajléktalanként eltölteni az éjszakát. Több éves felméréseink és tapasztalataink szerint jóval többen - csak Budapesten több tízezren - vannak azok, akik a „hajléktalanság veszélyében" élnek, biztonságos és stabil lakhatásuk megoldatlan (szívességi lakóként, bizonytalan albérletben, befogadottként, „kvázi-élettársként" húzzák meg magukat valahol), s egy-egy időszak során laknak lakásban is, vagy ha kiszorulnak, akkor egy ideig hajléktalanszállón, vagy éppen átmenetileg teljesen fedél nélkül.

Az „otthontalanok" száma még ennél is jóval több, akiknek nincs saját, biztonságos és a társadalomban minimálisan elfogadhatónak számító önálló otthonuk. A nemzetközi statisztikákban, összehasonlítások során a homeless kifejezést rájuk szokták alkalmazni: olyan felnőtt emberek, akiknek önálló lakásuk nincsen, lakásigénylőként regisztráltatják magu-kat¹, mert önerőből képtelenek önálló lakáshoz jutni, vagy ugyan laknak valahol, de az emberi lakhatásra alkalmatlan, egészségtelen, életveszélyes, minimális komfortot nélkülöző, vagy éppen olyan atrocitások veszélyeztetik lakhelyén, amelyek miatt kénytelen elhagyni otthonát. Ahogy a munkanélküli élethelyzet esetén is egészen más, hogy a regisztrált munkanélküliek számát tekintjük-e, vagy a ténylegesen - rövidebb-hosszabb ideig - munka nélkül lévő embereket, vagy éppen a bejelentett kereső tevékenységgel nem rendelkezőket, úgy hajlék nélküli élethelyzet esetén is függ ez attól, mit tekintünk, fogadunk el hajléknak, mekkora időszakot nézünk, csak azokat vesszük-e számba, akik szállón, vagy közterületeken éjszakáznak, vagy mindazokat, akiknek ténylegesen nincs otthonuk. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a hajléktalanság nem egy centivel, vagy mérleggel lemérhető, megszámolható dolog, hanem egy változó, nagyon is súlyos élethelyzet, mely meglehetősen sok embert érint Magyarországon is ahhoz, hogy komolyan foglalkozzunk vele.

1.. A számottevő önkormányzati bérlakás-állománnyal rendelkező országokban jogszabályok szabályozzák, kik, milyen feltételekkel juthatnak ezen bérlakásokban lakhatáshoz. Az önálló lakással nem rendelkezők lakásigénylést nyújthatnak be, de a lakásra még hosszabb-rövidebb ideig várni kell (ők a lakásigénylőként regisztráltak).

Természetesen igen. De ne csak arra gondoljunk, hogy Párizs, London, vagy New York utcáin is éjszakáznak emberek², ennél sokkal több helyen és sokkal többen élnek hajlék nélkül a világon. Több tízmillió ember él Ázsiában, Afrikában, vagy Dél-Amerikában ideiglenes menekült táborokban, mert természeti katasztrófa, vagy politikai üldöztetés miatt el kellett hagynia otthonát. Sok százmillióra tehető azok száma, akik az elemi emberi igényeknek nem megfelelő hajlékkal rendelkeznek (nincs víz, csatorna, fűtés stb.). Egyes országokban nem ritkák a nagyobb városok körül a milliós bádogvárosok, vagy a biztonságos lakhatást nélkülöző nagy kiterjedésű városi nyomornegyedek (slumok)³. Vannak kormányok, amelyek mindent megtesznek a túlnépesedésből és a tömeges nyomorból eredő problémák felszámolása érdekében, de nem egy helyen az állandó háborúskodások, félkatonai diktatúrák nyomorítják meg az emberek életét.

2. Sok-sok regény és film szól róluk, például a nálunk is sokat játszott

Európai országok 1991/1992. ⁴

Ezer lakosból hajléktalan

Hajléktalanok becsült száma (fő)

Németország

12,8

1.030.000

Nagy-Britannia

12,2

688.000

Franciaország

11,1

627.000

Belgium

2,6

26.000

Hollandia

2,0

30.000

Olaszország

1,6

90.000

Írország

1,4

5.000

Luxemburg

1,3

500

Spanyolország

0,8

30.000

Dánia

0,5

2.800

Portugália

0,2

2.500

Együtt

7,5

2.531.800

Európa nagyobbik részében ötven éve béke van, s ma már demokratikus berendezkedésű piacgazdaságok működnek. Ha nem is olyan katasztrófális tömegben, de itt is nagyon-nagyon sok ember nélkülözi az otthon biztonságát. Hogy hány hajléktalan ember él Európa fejlettebb országaiban, azt az ottani szakértők sem tudják biztosan. Ahol kiépített szociális háló működik, jelentős szociális bérlakás-rendszert is fenntartanak, ott a szociális lakásra jogosultakat is „hajléktalanként" veszik számításba, máshol csak a közterületen élő fedél nélküliekről vannak becsléseik.

A segítség formái legalább ennyire változatosak. Például Ausztriában, Svédországban a kiépített jóléti rendszer miatt elvétve kerülhet valaki ilyen helyzetbe, máshol foglalkoztatási, lakáspolitikai, egészségügyi rehabilitációs programokkal próbálják kezelni a hajléktalanság különböző megjelenési formáit. Ezekből a külföldi tapasztalatokból, megoldási és segítési kísérletekből nekünk is van mit tanulnunk. Az egyes országok segítő szervezetei is segítik egymást, nem csak az információ- és tapasztalatcserében, hanem olykor - különösen nagyobb katasztrófák idején -anyagilag is. De azért itt is érvényes, hogy kinek-kinek a maga felelőssége a segítségnyújtás eszközeinek kialakítása, vagy éppen ezek elodázása.

3. Annak ellenére így van ez, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSz) tagállamai a Hajléktalanok Évét követően (1987) hosszú távú programot fogadtak el arról, hogy 2000-re mindenkinek legyen elfogadható lakhelye a Földön^

4. Forrás: Mary Daly: European homelessness - the rising tide. The first report of the European

A jobbágyfelszabadításig üldözték és büntették mindazokat, akik megszegték a röghöz kötés törvényét. A munkaerő fokozatos fölszabadításával, a városiasodással párhuzamosan egyre többen indultak el szerencsét próbálni, maguknak munkát, megélhetést és lakhelyet keresni a fejlődő, iparosodó régiók felé. A városok azonban sokszor csak munkalehetőséget nyújtottak, lakhatást nem. Így volt ezzel Budapest is, melynek lakossága a XIX. század végén, a „gründolási láz" korában tízévente százezrekkel növekedett, miközben a várost építő napszámosok biztonságos lakhatáshoz nem juthattak.

Több tízezer család húzta meg magát albérletben, „hónapos szobában", pincelakásokban, vagy éppen bódé-, vagy barlanglakásokban, sok ezren töltötték éjszakájukat ágybérlőként (amikor egy szobában akár több embernek is bérbe kiadtak egy-egy ágyat), vagy voltak kénytelenek ún. tömegszállásokon meghúzni magukat. Az alacsony bérek sokak számára nem tették lehetővé, hogy maguk és családjuk számára önerejükből egyáltalán valamiféle lakhatást biztosíthassanak. Őket tekintették hajléktalanoknak. Az egyedülálló hajléktalanok részére olcsó menhelyeket hoztak létre (az egyik legnagyobb ilyen intézmény a fővárosi Népszálló volt, mely - a XIII. Dózsa György út 152. sz. alatt - ma is (ismét) hajléktalanok átmeneti szállójaként működik. A családos hajléktalanok részére ún. szükséglakásokat, szükséglakás-telepeket hoztak létre, ahol sokszor egy-egy szobában több családot is elhelyeztek „ideiglenesen". A leginkább elhíresült ilyen szükséglakás-telepek közé tartozott a Mária Valéria telep (a mai IX. József Attila lakótelep helyén), az Auguszta telep (a mai Hungária körút - Pongrác út között), a Tripolisz Angyalföldön, vagy a Jeruzsálem telep Lágymányoson. Az elmúlt ötven év alatt ezeket lebontották, lakóiknak a felépült új lakótelepeken adtak lakásokat, de vannak még ma is ilyen volt szükséglakásos telepek, például Kőbányán a Bihari úti, a Hős utcai, Ferencvárosban az Illatos úti (ezt hívják Dzsumbuj-nak), ahol nagyon szegényes, komfort nélküli körülmények között laknak családok.

Régen ezeken a szükséglakás-telepeken főleg a viszonylag magas lakbérek miatt lakásbérleményükből kiszorult családokat helyezték el. De a trianoni békeszerződés miatt az I. világháború után földönfutóvá vált sok ezer menekült család is először vagonlakóként, majd szükséglakásokban, végül kislakásos telepeken nyert elhelyezést (ezek a kislakásos telepek a mai napig működnek).

1948-tól a rendszerváltásig az akkori politika ideológiájába, társadalomképébe nem illettek bele a hajléktalanok, ezért azt mondták, hogy „hajléktalanok a szocializmusban nincsenek". Ezt sokan el is hitték, már csak azért is, mert a fedél nélkül maradtakat megpróbálták rendőri és egyéb eszközökkel eltávolítani az emberek látóköréből: közveszélyes munkakerülőknek („kmk") nyilvánították őket, rendőri felügyelet („ref") alá helyezték és kitiltották őket a nagyobb településekről, zárt szociális, vagy átnevelő intézményekbe, illetve börtönökbe zárták őket. Sok ezren amnesztiával szabadultak ezekről a helyekről a rendszerváltás idején. Azóta a represszív (elnyomó) eszközöket nagyobb részt felváltották a szociális segítségnyújtás eszközei, viszont valóban sokkal több ember vált hajléktalanná, akiknek a helyzete máig teljesen megoldatlan.

„Ágyban, párnák közt...", ha jó szerencsénk úgy hozza, biztos otthonban térünk nyugovóra esténként. Nap, mint nap tudjuk, hogy a munka, a tanulás, a szórakozás után hova térünk meg pihenni, s csak ha fölborul az otthon biztonsága, akkor vesszük észre, hogy azon kell gondolkodnunk, hol is alszunk majd ma éjjel, holnap, holnapután.

Ezért is tekintik egyes országokban otthontalanoknak, homeless-eknek azokat, akiknek veszélyes lenne hazatérniük, mert ott bántalmazás várna rájuk, vagy olyan bizonytalan egy-egy helyen a joguk a lakhatáshoz, hogy onnan bármikor elküldhetik őket.

Ha nincs az embernek biztonságos otthona, akkor is megpróbál valamilyen biztos fedél alá kerülni éjszakára. Ez leggyakrabban a barátjának, rokonának, ismerősének a lakása. Ezt nevezzük szívességi lakhatásnak, így lakik a legtöbb otthontalan ember. Mindennek, az ilyen lakhatásnak is „ára" van: ez nem csak pénz lehet, lehet valamilyen szolgáltatás nyújtása, olykor testi szolgáltatásé, olykor „rabszolgáztatás", olykor számos apróbb-nagyobb kellemetlenség, esetleg durvaság elviselése. Sokszor nap, mint nap meg kell „dolgozni" azért a szívességért, hogy valaki befogadja az embert.

Ha ilyen kapcsolat nem adódik, vagy túl nagy az „ára", akkor meg lehet próbálni megaludni egy fapadoson, hivatalos nevén, éjjeli menedékhelyen. Ez fedelet biztosít aznap éjjelre, biztonságos lakhatást nem. Naponta sorba kell állni a szállásért, mert ez az ingyenes lehetőség csak egy-egy éjszakára szól, azoknak, akik különben kint maradnának az utcán. Mosdá-si, meleg helyen alvási lehetőséget, többnyire „vacsorára" meleg teát, kis ennivalót nyújtanak ezek a helyek. Ezek - ugyan némileg civilizált - de azért mégiscsak tömegszállások, annak minden kellemetlenségével együtt.

Ennél biztonságosabb - többször is meghosszabbítható - hat havi lakhatási lehetőséget nyújtanak az ún. hajléktalan átmeneti szállások, ahol 1-8 ágyas szobákban, alacsony térítési díjért lehet helyet kapni. Ha ezek tele vannak, vagy nincs elég energia elmenni egy éjjeli menedékhelyre sem, vagy valaki inkább haverjaival, választott párjával kíván együtt lenni éjjjel, akkor marad „azutca". Az utca is többnyire valamilyen zugot jelent. Egy elhagyatott romos épületet, lakást, pincét, padlásfeljárót, vagy lépcsőház beugrót, vagy csak éppen hogy egy fedelet: az aluljáróban, egy telefonfülkében, üzletportálnál, a „híd alatt", vagy még csak azt sem: egy félreeső erdőben, egy meleg szellőzőnyílásnál, a puszta padon. Ilyenkor nem a fedél nyújt védelmet, hanem csak a remélt nyilvánosság, hogy - mivel az utcai élet elég veszélyes - agresszió esetén lesz kihez segítségért fordulni.

A hajléktalan embereket gyakran éri a lustaság, munkakerülés, élősködés vádja A közhiedelemmel ellentétben azonban napjaikat teljes mértékben kitölti a puszta életben maradást szolgáló tevékenységek sokasága.

Igen sokan vannak, akik szinte egész életüket intézményekben töltik. Ők nem akkor „indulnak neki a napnak", amikor dolguk van, hanem akkor, amikor reggel bezár a menedékhely. Nem akkor ebédelnek, amikor megéheznek, hanem akkor, amikor kinyit az ingyenkonyha. Nem akkor váltanak ruhát, amikor annak szükségét érzik, hanem amikor el tudnak csípni egy-egy ruhaosztást, végül nem akkor pihennek le mikor elfáradtak, hanem, amikor kinyit a menedékhely. Másnap ugyanez elölről. Nem belső szükségleteik, igényeik szerint élnek, hanem egy intézményrendszer nyitva- és zárva-tartásaihoz kénytelenek igazítani napirendjüket. Mondhatná erre valaki: Mindnyájan így élünk. Felkelünk, dolgozni vagy tanulni megyünk, aztán haza, lefekvés. Másnap ugyanez elölről. Csakhogy mi, a többség mindezt általában valamiféle terv részeként tesszük, és ráadásul legtöbben bizonyos mértékig élvezetet lelünk a tanulásban, vagy a munkában. Ezt többek között az teszi lehetővé, hogy életünk jelentős részét nem munkával, hanem kedvünk szerint, szórakozással, pihenéssel töltjük. A hajléktalan ember életében erre nincs lehetőség: ha nem áll be az ingyenkonyhára várók sorába, aznap nem fog ebédelni, ha nem áll be a menedékhely elé egy-két órával a nyitás előtt, aznap utcán alhat. Még mindig kérdezheti valaki: miért nem dolgoznak, hiszen akkor ki tudnának venni egy albérletet, lenne pénzük élelemre. Erre két választ is adhatnánk. Először is: Valamiféle minimális anyagi háttérre szükség van ahhoz, hogy az ember képes legyen munkába állni. Egy munkahelyre kipihenten, tiszta ruhában lehet csak bejárni, és az első fizetésig is enni kell valamit (ingyenkonyhára járni már nem lehet). Ezt mind finanszírozni kell valamiből. Egyszóval legalábbis biztos lakhatásra (a menedékhelyen bármikor előfordulhat, hogy kinnreked az ember) és némi készpénzre van szükség ahhoz, hogy valaki tartós munkát vállalhasson. Biztos lakhatás, és készpénz viszont csak a munka jövedelméből teremthető meg. Az ördögi kör bezárult.

A második válasz első olvasásra talán furcsa: A hajléktalanok igenis dolgoznak, talán többet is, mint mások.

A munka évezredekig csupán az élelem megszerzését, az önfenntartást jelentette. A mai értelemben vett, fizetség ellenében végzett bérmunka viszonylag újkeletű. Csak a modern társadalmakban vált lehetségessé, hogy az emberek tömegesen olyan munkákat végezzenek, amely nem közvetlenül, hanem csak közvetve kapcsolódik a létfenntartásukhoz (nem maguk szerzik meg az élelmet, és nem a maguk két kezével teremtenek biztonságot családjuk számára, hanem például számítógépet programoznak, majd az ezért kapott pénzből „kerülővel" jutnak élelemhez és biztonsághoz). A fedél nélküliek nincsenek ebben a kedvező helyzetben. A hajléktalan életmóddal (utcán, menhelyen alvás, a közvetlen jövő kiszámíthatatlansága stb.) nagyon nehéz összeegyeztetni az alkalmazotti létet. Mégis: 50%-uk dolgozik! A fedél nélküliek jelentős része viszont intéz-ményből-intézménybe, nappali melegedőkbe, ingyen konyhákra talpal iratai, információk, étel s egyebek után. Ezeken a helyeken a sorban állással töltött idő többszöröse annak, mint amennyi valós ügyintézésekre,

08:00-08:40: Gyalog, és villamoson bliccelve, irány a Menhely Alapítvány Nappali Melegedője 08:40-09:20: Sorban állás fürdéshez 09:20-09:40: Fürdés a melegedőben 09:40-11:30: Sorban állás az ügyfélszolgálati irodához 11:30-11:40: Megkapja az iratai elkészítéséhez szükséges papírokat és információkat

evésre, fürdésre stb. fordul.

A közhiedelemmel ellentétben a hajléktalanok rendszeres munkatevékenységet folytat. Az esetek

túlnyomó többsége egy részében ez a munkaerőpiacon történik, más részében egyszerűen az életben maradást szolgálja. Amennyiben a munkát úgy vizsgáljuk, mint az életben maradást, „önreprodukciót" segítő tevékenységet, akkor a hajléktalanok feltehetően még többet is dolgoznak, mint ez a társadalomban általában szokásos.

Egy-egy társadalmi csoport életformájáról sokat árul el tagjainak munkatevékenysége, illetve emberi kapcsolatainak mozgatórugója

A fedél nélküliek kapcsolatrendszereit az jellemzi (amennyiben egyáltalán rendelkeznek valamiféle kapcsolattal) hogy az leginkább a hajléktalanok társadalmához kötött, és általában valamifajta hasznosság, racionalitás jellemzi. A kapcsolatok mozgatórugója általában az életben maradás, és leginkább a munkakapcsolatokon keresztül vizsgálható:

1. Gyakoriak a munkapárosok, melyeknek alapja az önvédelem. Jellemző ez a hajléktalan társadalom hierarchiájában a legmagasabb és a legalacsonyabb pozíciókat betöltőkre. Az első esetben általában jó szakmákkal rendelkező, életerős férfiakról van szó, kiknek szakmája kiegészíti a másikét (pl. kőműves és bádogos). Főként átmeneti szállón laknak és jövedelmük a többi hajléktalanhoz képest magasabb.

Az alacsony státuszú munkapárosok tagjai általában idősebbek, egészségi állapotuk rossz, alacsony iskolai végzettséggel (vagy semmilyennel sem) rendelkeznek. Körükben leginkább a véletlenszerű összeverődés jellemző. Általában közterületen alszanak, üveg-, illetve hulladékgyűjtésből élnek.

2. Csoportok. Szintén két alapeset van. Az első itt is a jobb helyzetűekre jellemző. E kapcsolatok mozgatórugója hasonló a munkapárosokéhoz, viszont a létszám természeténél fogva - nagyobb védelmet biztosít a külvilággal szemben. E mellett léteznek a „galeriszerű" csoportok, melyeknek tagjai általában fiatalok, túlnyomórészt volt állami gondozottak, nem ritkán illegális tevékenységek révén tartják fenn magukat, igen gyakran közterületen vagy lazább szabályzatú („laissez faire" vezetésű) menedékhelyen alszanak.

3. A hajléktalanok legnagyobb része azonban magányos és a legkülönbözőbb megélhetési módjaik vannak. Körükben ugyanúgy megtalálható a munkajövedelemmel rendelkező, a szociális segélyből élő vagy a kukázó. Ugyanúgy akad köztük közterületen alvó, mint rokonhoz, baráthoz befogadott szívességi lakáshasználó. A fedél nélkül élők leggyakoribb jogsérelme a bejelentetlen munkákért kialkudott bér ki nem fizetése.

4. Egy markánsan elkülönülő csoportot alkotnak azok, akik a munkafolyamatok legalsó szintjén, csicskásként, szolgaként, chorrokaként kapcsolódnak a társadalomhoz, a munkaerőpiachoz. Ők általában idősebb, alkoholbeteg emberek, akik leggyakrabban kocsmákban - a napi betevő falatokért, kortyokért végeznek kisegítő tevékenységet vagy más, már segédmunkások számára is kellemetlen feladatot látnak el.

Az ún. „lakásmaffiás" esetek gyakori velejárója, hogy a szerencsétlenül jártakat valamilyen ígérettel (általában másik lakás) csábítják vidékre, ahol később mintegy rabszolgaként tartják őket fogva.

5. Vannak, akik állandó (bejelentett) munkával rendelkeznek. Ők főként átmeneti szállókon laknak és legtöbbjük már réges-régen otthontalanul él. Ez a csoport egyfajta elit a hajléktalanok között, ők mindent elértek, amit ebben a világban el lehet érni. Talán furcsa, de a kutatások szerint nekik van a legkisebb esélyük a hajléktalan létből való kikerülésre, ők rendelkeznek a legkevesebb „külvilági" kapcsolattal.

Igazi magyarázatunk nincs erre a jelenségre, de feltételezzük, hogy az otthontalanok társadalmában elért magas státusz egyben rögzíti is az egyént ebben az életformában, s ezért kisebb az esélye a kikerülésre, hiszen az ő esetükben „van mit veszíteni" egy-egy kikerülési próbálkozással."

Én ezalatt sunyi tisztelettel lapítottam a padban s belül konokul ezt ismételgettem:

- A munka undok. A munka boldogtalanná tesz, tanító bácsi. A munka nem enged élni.

Ezért sokáig afféle zendülő, Istentől elrugaszkodott fickónak tartottam magam. Később rájöttem, hogy mindenki egy húron pendül velem. Láttam, hogy a tanító is éppúgy föllélegzik, mint mi, mikor az iskola harangja az óra végét jelzi. (^)

Nem furcsa, hogy aki munkáról beszél, előbb-utóbb ellentmondásba keveredik önmagával? Ez a mai kor bálványa. Mindenki isteníti. A munka a társadalom fönntartója, a munka az áldás, a munka a becsület. Aki dolgozik, el akarja hitetni velünk, hogy szeret dolgozni, de azt is el akarja hitetni, hogy nem szeret dolgozni. Folyton dicsekszik. Milyen jutalmat kér érte? Azt, hogy kevesebbet dolgozzék, vagy egyáltalán ne dolgozzék s lehetőleg egy sorsra jusson a herékkel, az ingyenélőkkel, akiket különben „mélységesen megvet".

A kérdés talán durva és provokatív, nem véletlenül. Túlságosan is gyakori a kérdésfeltevésnek ez a formája, mely igazából nem vezet sehová. Legfeljebb annyit nyújthat, hogy aki megtalálta a „hibást" (márpedig aki keres, az talál!) némi látszatnyugalmat nyer abban, hogy „rend van a világban". Ez a rend-képzet olyasmikre épül, mint: „mindenki a saját sorsa kovácsa", avagy: „ki mint vet, úgy arat" stb. Sajnálatos, de az élet dolgainak ilyesfajta magyarázatai meglehetősen gyenge lábon állnak.

Az ember vágyik hinni egyfajta rendben, és ez gyakran vakká teszi a körülményekre. Márpedig, ha bonyolultabb és fárasztóbb út is, az első kérdés mégis: „Mi történt?"

Ha erre már választ kaptunk, akkor is bajos hibásakat keresni, sőt megkockáztatjuk, a tények alapos ismeretében sokkal nehezebb is. Egyszerű válaszok ilyen kérdésekre általában csak kevés ismeret (vagy teljes ismerethiány) birtokában adhatók.

Persze, mielőtt átesnénk a ló másik oldalára, tisztázni kell: az ember felelős a sorsáért. A „felelősség" és a „hiba" azonban egészen más. Aki hibásakról beszél, az egyúttal el is ássa végleg azt, akire ráakasztja ezt a jelzőt. A felelősség, felelősségérzet egyfajta tulajdonság, melyet kisgyermekkortól kezd megtanulni (vagy nem) az ember. s élete során egyre több felelőssége lesz: rend van -e a szobájában, hazahozta-e az ellenőrzőjét. Később már az is önálló felelősség, hogy készül-e az óráira, haza-megy-e időre stb. Így jut el a felnőttkori sok-sok felelősséghez, majd a legnagyobbhoz is, a saját gyermeke iránti felelősséghez. Felelősségeivel mind-mind elszámolni tartozik saját maga és a környezete számára is, ha azonban valamiért nem tud megfelelni, az élet valamely területén elbukik, egy idő után könnyen ráaggathatják a „hibás" jelzőt. Ez már az embert ítéli el nem pedig egy-egy cselekedetét, holott bizton állíthatjuk: Bármely súlyos cselekedetről legyen is szó (utcára kerülhet valaki, elhagyhatja a gyermekeit, bűncselekmény elkövetőjévé válhat), azt soha senki nem „jókedvében" teszi, s az áldozatok között mindig ott van saját maga is.

Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sorozatos gyilkos kijelentette, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de maga is hét golyót kapott, és a hét közül három halálos volt. (^)

Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen Utolsó Ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a Tanács elé került és nem az Esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján elvárta volna. (^) A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak - bizonyos érthető okokból hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos (^)

A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte bűvölten, felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le megint, mikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerrel szemben.

„Mindenható Isten," kezdte az elnök, „az Utolsó Tanács önt tanúként idézte meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. (^) És maga, Kugler ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását." (^)

„Azért, amiért mások," felelte Isten: „haragból, pénzvágyból, megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt, és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat és betartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?"

„Köszönöm," felelte az elnök, „nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit védelmére felhozni?"

„A bíróság tanácskozásra vonul vissza," jelentette be az elnök, és a négy tanácsos eltávozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.

„Emberek, mint te," mondta Isten. „A földön bírák voltak, hát itt is ítélkeznek."

Kugler a körmét rágta. „Azt hittem^ vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de^ azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint^

„Mint Isten," fejezte be a hatalmas öreg. „De látod, éppen ez az^ Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna." (^)

„Tulajdonképpen miért nem ön^ miért nem te magad ítélkezel, Isten?" kérdezte Kugler elgondolkozva.

„Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák mindent, de igazán mindent tudnának, akkor ők se tudnának ítélni; csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted."

„Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek - az égben is. Hidd el, Kugler, így van ez rendjén; az emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit."

Ekkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon kihirdette az ítéletet: „Ferdinand Kugler kilencrendbeli előre megfontolt gyilkosság, emberölés és rablás bűntettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogtalan fegyverviselésért és rózsalopásért életfogytig tartó pokolbüntetésre ítéltetik. A büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a következő esetet. Itt van Frantisek Machát vádlott?"

(Karel Capek: Betörők, bírák, bűvészek és társaik Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.)

A kolduló emberekről általában az a benyomásunk, hogy folyamatosan az utcán vannak (mindig ugyanott látjuk őket), és a hajléktalanokról is azt gondoljuk, hogy lakás hiányában egész napjukat közterületen töltik.

"Egyes kolduskutatók szerint a koldusok szereplése ugyanolyan közszereplés, mint a politikusoké. A koldusoknak, a politikusokkal ellentétben, közszereplésükkel az a céljuk, hogy minél nagyobb szánalmat vívjanak ki. A koldusok és a adakozók közötti viszony rendkívül rövid időre szorítkozik, ezért az adakozóban felkeltett szánalmat olyan mértékig kell fokoznia a koldusnak, hogy az adakozót egy gyors döntéssel a szánalom okozta lelkiismeret-furdalás megváltására, adakozásra ösztönözze."

A hajléktalan embereknek csak egy része él, tartózkodik nyilvános helyen. Nagyon sokan laknak hajléktalan szállón, vagy elbújnak erdőkben, pincékben, romos épületekben stb.

" A kilencvenes évek elején a szociális kérdések közül a hajléktalanok és koldusok tömeges, utcán való megjelenése volt a legriasztóbb az utcai járókelők számára. Sajátos, de korántsem magától értetődő vetülete a szociális feszültségek utcára húzódásának, hogy a hajléktalanügy és a koldusügy nem kis mértékben átfedi egymást. A 90-es évek közepétől a végéig tartó megfigyeléseink és méréseink szerint a koldusok valamivel több mint fele hajléktalan, míg a hajléktalanok 5-20%-a rendszeresen vagy alkalmanként szerzi vagy egészíti ki jövedelmét koldulásból."

A hajléktalanság és koldulás közötti hasonlóság lényege, hogy mindkét jelenség erősen kötődik a nyilvános helyekhez, és mindkét élethelyzet szorosan kapcsolódik a szegénységhez.

A koldulók számára komoly kockázatot jelent a tömérdek ember, aki egy napon elmegy mellettük: a sok durva elutasítást nehéz lelkileg elviselni, és a nyílt utca, a tömeg növeli a valószínűségét annak, hogy valaki szemet vet a pénzükre, és erőszakkal elveszi tőlük. Kicsit jobb helyzetben vannak talán azok, akik árulnak valamit (pl.: újságot), vagy valamilyen produkciót mutatnak be. De ez sem könnyű kenyér.

"A hölgy kiosztotta a teát, és miközben ettünk és ittunk, fel-alá járkálva kedvesen beszélt hozzánk. Vallásos témákról volt szó...A közös áhitat vagy félóráig tartotta

'Hiába, az ember semmit sem kap ingyér'! Még két penny ára teát sem bírnak adni, ha nem térgyelsz le nekik érte, hogy b..nák meg!' Egyetértő moraj hallatszott mindenfe-lől^ Abban biztos vagyok, hogy jószándékkal adták, és hogy eszük ágában se volt megalázni bennünket - méltányos lett volna tehát némi hálát éreznünk - ám mi képtelenek voltunk erre."

A hajléktalan emberek közel 80%-a férfi. Ez igen meglepő, hiszen Magyarországon - és a világon is - a nők vannak kissé többen, mint a férfiak, tehát az lenne valószínű, ha a hajlék nélküliek között is hasonló arányban jelennének meg. Az élet más területein is találkozhatunk ilyen „nemi aránytalanságokkal": az egészségügyben egy-egy „Lajos nővér", vagy „Laci nővér" általános csodálkozást kelt, olyan csekély az itt dolgozó férfiak száma. A hadseregben viszont „Margit főtörzsőrmester" jelenléte okoz hasonló feltűnést.

Az élet számos területére igaz (például különböző gimnáziumokra és egyetemi karokra is) hogy férfiak, vagy nők kisebb-nagyobb túlsúlyban vannak.

A hajléktalanság esetében a férfiak vannak túlnyomó többségben, mely annak a következménye, hogy a nemi hovatartozás különösen erősen befolyásolja a hajléktalanná válás esélyeit. De vajon mi lehet az oka ennek?

Semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a férfiak szegényebbek lennének a nőknél. Ez nem lehet ok. Azt sem állíthatnánk, hogy a férfiaknak kevesebb barátjuk, rokonuk volna, akiktől segítséget kaphatnak egy-egy nehéz helyzetben. (Ámbátor érdemes elgondolkodni azon, hogy a nők talán több empátiával bírnak egymás felé, mint a férfiak.) Ez sem indokolhatja a súlyos aránytalanságot. A férfi és nő közti különbség inkább abban van,

hogy más szerepük, feladatuk van a világban, de az legalábbis biztos, hogy ezt hiszik magukról. A hajléktalanná válás szempontjából ez utóbbi a döntő. A világ talán változóban van - a feminizmus hívei például szeretnék elérni, hogy férfi és nő azonos szerepekben, azonos felelősségekkel élhessen a világban - de ez a férfiak és nők eltérő lelki alkatán egyelőre nem változtatott. A férfiak továbbra is sokkal inkább családfenntartónak tartják magukat, mint a nők, és ezért jobban megsínylik, ha ebben a szerepben sikertelenek. A munkanélküliség - mely a hajléktalansággal nagyon gyakran összefügg - a férfiaknak sokkal komolyabb lelki problémát okoz, mint a nőknek. Egy anya, vagy feleség, akkor is tud gondoskodni a családjáról, ha nincs fizetett munkája. Hiszen valójában egy nőnek mindig van munkája, fizetett munka nélkül is hasznos maradhat: Rendben tartja a lakást, ebédet főz, uzsonnát csomagol, kikérdezi a leckét, stb. Ezek mind hasznos és fontos dolgok. Akár pénzben is kifejezhetőek lennének, de ez nem szokás.

A férfi viszont a munkával majd minden gondoskodó szerepét elveszti. (Vagy elejti azt a mamutot, vagy fabatkát sem ér. Nincs apelláta.) Hamarabb elkeseredik, depressziós lesz, inni kezd, sőt gyakran kiállhatatlan a családjával szemben. Gyakori, hogy szégyenében magától megy el otthonról.

A nők alacsony arányát az is befolyásolja, hogy könnyebben fogadják be őket, főként magányos férfiak. Ennek hátterében lehet szexuális szolgáltatás, a háztartás vezetése, vagy teljesen szokványos párkapcsolat. Bizonyos, hogy egy nő - fentebb taglalt, sokszínűbb szerepkészleténél fogva - mindig inkább készen áll, hogy egy háztartás hasznos tagja legyen. Ha feltesszük a kérdést: „Ki, mit hoz a házhoz" egy párkapcsolatban, egy családban, kiderül, hogy egy nő sokkal inkább lényében hordozza, „automatikusabban" képes teljesíteni a női szereppel járó feladatokat, mint egy férfi.

Először is: miért kérdés ez? Azért, mert a cigányok mindig is a legszegényebbek közé tartoztak, és a legszegényebbekről tudjuk, hogy vagyon, versenyképes iskolai végzettség híján elég egy kis kibicsaklás és máris kész a gazdasági csőd, jön a kilakoltatás és a hajléktalanság. A cigányok ennek ellenére bizonyos fokig védettek a hajléktalanná válás ellen, holott más hátrányos helyzetű csoportokban erőteljesen jelen vannak.

Magyar népmesékben ismert fordulat: a szegény ember legkisebb fia elmegy (elküldik) szerencsét próbálni. Ha a mindig jó véget ígérő meseszerűséget lehántjuk erről az eseményről, akkor a szegény ember ezt mondja: „Eridj, édes fiam, én nem tartlak tovább, tartsd el magad, ahogy tudod, ki vagy rúgva" A legkisebb fiú pedig számkivetett (azaz hajléktalan) lett. A ma hajléktalanná váló fiatalok története gyakran kísértetiesen emlékeztet erre a népmesei helyzetre.

Cigányok között viszont ez nem jellemző. A cigány mese inkább így kezdődik: „Hol volt, hol nem volt, egy szegény cigány. Olyan szegény volt, hogy elegendő kenyere sem volt. Volt neki tizenkét gyereke, de még felesége terhes volt. Lett neki szép, szép fia. Elment az ura keresztkomát keresnie " (Azaz a gyerek a családban marad, s a cigányember elmegy pénzt /keresztkomát/ szerezni.)

A családi összetartás jóval erősebb: befogadják a szoba-konyhás lakásba a tizenötödik lakót is, akinek így nem kell utcán, vagy hajléktalanszállón aludnia.

A cigányság a történelem folyamán mindig kitaszított népcsoport volt, a kitaszítottság pedig erősíti a belső összetartást. Hosszú vándorlásuk alatt gyakran törvényekkel is tiltották letelepedésüket szerte Európában, sőt bizonyos korszakokban olyan királyi rendelet is érvényben volt, mely megengedte a cigányok megölését bárki számára, aki találkozik velük. Ilyen körülmények között magas szintű belső erkölcsi és jogi rendszerük fejlődött ki (romani kris = cigánytörvény), mely kötelezi a csoport tagjait, hogy segítséget nyújtsanak egymás számára baj esetén: Az árván maradt gyermeket például az is befogadja, aki nem vérszerinti rokona a családnak._

Az utóbbi néhány évben azonban mégis megjelentek a romák a hajléktalanok között, sőt úgy tűnik, hogy számuk emelkedőben van. Sajnos világtendencia, hogy a kiterjedtebb közösségek felbomlanak, egy-egy családban már nem több generáció, hanem két-három ember él csak együtt. Ez a folyamat a cigányságot is elérte. Mindemellett a cigányság soha nem látott elszegényedés és előítélet áldozata napjainkban is.

Utcán élő gyerekekről rendszerint külföldi beszámolókban szoktunk hallani. A sajtóból tudjuk, hogy egyes dél-amerikai nagyvárosokban sok gyermek él az utcán. Néhány éve ugyanilyen típusú beszámolók érkeztek Moszkvából, ahol tömegesen kerültek utcára gyerekek szüleik elszegényedése miatt.

A csavargó gyermek az elmúlt századokban közismert alakja volt Európa városainak (főleg háborúk és gazdasági válságok idején). Burattinó vagy Till Eulenspiegel ezt a furfangos csavargó gyerekfigurát személyesítik meg.

Ma már senki sem idealizálja az önmagát fenntartani képes gyerek alakját. Bár még mindig izgalmasnak tűnhet az olyan gyerek élete, aki azt csinája, amit akar, ma már tudjuk: az utcán élni régen úgyanolyan rossz volt volt, mint a mi korunkban. Ma az éhezés kevésbé fenyeget, viszont a zsúfoltság és a rohanás fokozott veszélyeket hordoznak.

Törvényeink szerint a 18 évesnél fiatalabb ember akkor sem élhet az utcán, ha maga dönt erről. Ha valaki ezt mégis megteszi, és erről a rendőrség értesül, akkor a gyereket (fiatalt) intézetbe szállítják, s erről értesítik a szüleit vagy a nevelőit. Ha a szülő vagy nevelő nem képes megakadályozni, hogy a gyermeke csavarogjon, akkor (a rendőrség és a gyámhatóság közreműködésével) gondozásba veszik a gyermeket.

Egy fiatalkorú még szüleivel együtt sem lehet hajléktalan. A gyermekvédelmi törvény (1997 évi XXXI. törvény) szerint anyagi okokból (tehát a szülők szegénysége miatt) nem lehet a gyermeket a családból kivenni. Ezért azután ha a gyermek a szüleivel együtt van utcán, akkor a gyermekkel együtt a szülőket is elhelyezik. Ilyenkor általában valamennyien családok átmeneti szállására kerülnek.

A hajléktalanná váló gyermekek mellett leggyakrabban "szerencsére" ott van az egyik, avagy mindkét szülő. Általában egészen kicsi gyermekek szoktak utcára kerüni az édesanyjukkal. Ilyenkor a család anya-gyerek szállóra költözik, ahol ideiglenesen egy vagy két évig lakhatnak. Itt az anya biztoságban van, feldolgozhatja azt a megrázkódtatást, amit az utcára kerülés jelentett, és a szociális munkások segítségével megtervezi és újraépíti a jövőt.

Szinte minden történetben jelen van az erőszak, amely hajléktalanná válással végződik. A gyermekes anyákat rendszerint fizikailag is bántalamazzák, mielőtt otthonról elmenekülnek.

A hajléktalanok között minden ötödik nő. A harminc évesnél fiatalabbak között minden harmadik.

olyan helyszínekhez kötődik, ahol emberek nagy számban vannak jelen. Találkozhatunk olyan hajléktalan emberekkel is, akikkel azért nem lehet rendesen kommunikálni, mert már szinte elfelejtettek beszélni. Évek óta nem beszélgettek normálisan senkivel. Nem volt kivel és nem volt miről. Egymás mellett ülve a padon, vagy a kocsmában az emberek monologizálnak, nem nagyon figyelnek egymásra. Ezen kívül félszavas, félmondatos kérések, utasítások, kérdések hangoznak el.

Létezik azonban egy másfajta magány is, az, amikor emberek egy csoportjával sehol sem számolnak. Nem akarnak nekik eladni semmit, nem akarják őket meggyőzni semmiről. Senki sem akarja őket felhasználni tervei megvalósításához, és ma már a létezésüket sem akarja letagadni senki. A közösség, a társadalom nem szégyenkezik létezésük miatt, hanem egyszerűen megfeledkezik róluk.

csavargót súlytja - első látásra talán nem oly súlyos, mint az éhség, holott nem kevésbé kínzó ez sem! -, hogy a női nemtől teljesen elszigetelve kénytelen élni. Ezt talán érdmese jobban kifejteni. A csavragó elsősorban azért nem érintkezhet nőkkel, mert a társadalom azon mélységeiben, ahová lecsúsztak, csak nagyon kevés nő akad. Így aztuán a csvargó örök cölibátusra kényszerül, az övénél kicsit is külömbb sorsúak peddig éppoly elérhetetlenek számára mint a Hold. A leghalványabb reménye sincs arra, hogy megnősüljön, hogy szeretőt vagy bármiféle nőt szerezzen magának, kivéve ha nagyritkán összseszed pár silinget egy lezülött prostituáltra.

Alkoholügyben mindenek előtt tisztáznunk kell: Az alkohol kártékonyságát, függőség-kialakító képességét tekintve, a kemény drogok közé tartozik! Bizonyos kulturális okokból, és bizonyos komoly állami adóbevételek miatt engedélyezett, ám mégis ártalmasabb, mint például az (illegális) marihuána.

Ha megkérdeznénk valakit, mi jut eszébe erről: hajléktalanság, az alkohol garantáltan dobogós helyen szerepelne. Talán igaza is lenne, hiszen az alkoholprobléma valóban gyakori az otthontalanok körében, mint hajléktalanná válást elősegítő, és mint a hajléktalanság eredménye egyaránt. Azonban az a szomorú helyzet, hogy a „mi jut eszébe a magyarokról" kérdésre is nyugodt lélekkel válaszolhatná ugyanezt az a bizonyos valaki. Az alkoholizmus ugyanis Magyarországon népbetegség: a statisztikai adatok önmagukért beszélnek: hazánkban 800.000 - 2.000.000 közöttire becsülik az alkoholisták számát. (2001.) Ez a szám négyszerese az 1980-ban mért értéknek. A 25 év feletti magyar lakosság minden korosztálya csaknem minden más országot megelőz a májzsugorodásban meghaltak számát illetően.

Mindennek tudatában nemcsak igazságtalan, hanem valóságtorzító is lenne az alkoholizmus címkéjét a hajléktalanokra ragasztani, ezzel egyszerűen letudva a témát: A magyarok meglehetősen nagy része iszik, a magyar hajléktalanok hasonlóképpen vannak ezzel. Még csak az sem biztos, hogy többet isznak mint az átlag, hiszen az iváshoz meglehetősen sok pénzre van szükség. (Ha minden alkoholista hajléktalan lenne, valószínűleg mozdulni sem lehetne tőlük a városban.)

Na de miért isznak az otthontalanul élők? Bizonyos szempontból azért, amiért mások is: szorongásoldásra, „jókedvcsiholásra", avagy bánatűzésre használják az alkoholt. A fedél nélkülieknek minderre sokkal inkább szükségük van, mint másoknak, hiszen az őket körülvevő világ igencsak komor, rideg. Ebben a világban inkább az a csodálatraméltó, ha valaki nem iszik. (Márpedig az otthon nélkül élők jelentős része nem alkoholista, csak annyit iszik, amennyit mindannyian: esténként egy-két pohárral, vagy hetente egy-két alkalommal, de olyanok is szépszámmal vannak közöttük, akik egyáltalán nem isznak.) Az intézményekben élők például nem is ihatják meg „az esti pohárkát", hiszen a menedékhelyeken, az átmeneti szállókon nem lehet inni, sőt alkoholtartalmú italt bevinni sem szabad. E szabályok megszegése kitiltást von maga után. (Érdemes belegondolni, hogy milyen fura helyzet lenne, ha az ember este a lakásában tölt magának egy pohár bort, s erre megjelenik egy szabályokra, avagy társadalmi normákra hivatkozó idegen ember és az utcára toloncolja őt. Márpedig a fedélnélküliek lakása a szálló, vagy a menedékhely.)

Az utcán, parkban, erdőkben élők ebből a szempontból is szabadabb életet élnek. Legtöbbjük persze nem az italozás miatt alszik a szabadban, de ilyenek is vannak közöttük. Egy függő alkoholbetegnek szüksége van a „napi betevőre", ettől beteg! Szállásokon tehát nem tud lakni.

Az utcán alvók között gyakoribb az italozás. Az eddigiek mellett ennek az is oka, hogy hideg időben az alkohol melegségérzést kelt. (Valójában

D.K. (sz: 1953) mióta csak emlékszik, gátlásos, zárkózott volt. Apja mindig nagyon rideg volt vele. (A háborúban nyilas volt.)"Mindig hamar eljárt a keze, négyest sem volt tanácsos hazavinni". A tanulmányaiban mindig sikeres volt. Nagyon korán elkezdett inni. "Volt, hogy apámmal együtt ittunk. Ilyenkor közelebb kerültünk egymáshoz." Már felnőtt volt, mikor az anyja öngyilkos lett. Ezért az apját hibáztatja. Gyerekkorától kezdve vegyész akart lenni, és ez sikerült is neki, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint már az egyetem első éveiben kész alkoholista volt. Többször volt elvonókúrán. Háromszor házasodott. Minden esetben értelmiségi családba nősült és a feleségei családjához költözött, vagy rajtuk keresztül jutottak lakáshoz. Szorongásai csak az alkohol hatására enyhültek. Mindig egyedül és otthon ivott, és ezt egy jó darabig a munkájával is sikerült összehangolnia. Alkoholizmusa miatt voltak bajok a házasságaiban, de soha nem lett belőle nagyobb konfliktus. Egyszer sikerült 3 évre leszoknia. Harmadik házassága végén addigra meghalt apja lakásába költözött. Visszaszokott az ivásra, sőt ekkor már kocsmába is járt. Innentől nem volt megállás. Ivócimborák lepték el a lakását, munkanélküli lett, majd egy lakásmaffia karmai közé került. Rátették a kezüket a lakására, őt pedig vidékre vitték, ahol rabszolgaként dolgoztatták. Csak hónapok múlva sikerült megszöknie egy társával, és a teljes semmiben találta magát.

Interjúkivonat (Breitner Péter: A hajléktalanná válás lépcsőfokai, Esély, 1999/1) _

Persze az alkoholizálás, ha más szerencsétlen körülményekkel is párosul (iskolázatlanság, szegénység, „rossz társaság" stb.) hajléktalanná tehet valakit (Az idézett írásban szereplő ember igen sokáig volt alkoholista, s jó darabig mégsem vált hajléktalanná, aztán jöttek a kocsmacimborák^). A mértéktelen alkoholfogyasztás mindenképpen rombolja az emberi kapcsolatokat, az egészséget és munkaképességet, így általában könnyen válhat egy lecsúszási folyamat elindítójává. A fedél nélküliek élettörténetében is nagyon gyakran feltűnik, mint az otthon elvesztésének egyik kiváltó tényezője. Mindazonáltal bizton állíthatjuk, hogy az alkohol, önmagában nem képes valakit hajléktalanságba taszítani. Ehhez "szükség van" más negatív tényezőkre is.

Mint a társadalom legesettebbjei, többnyire hajléktalan emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy-egy család, vagy csoport fogságába kerülnek. Ezeken a helyeken szabályosan rabszolgaként tartják őket: nem, vagy csak „felügyelet mellett" hagyhatják el a házat, telket, tanyát. Dolgozniuk kell, s ezért cserébe italt, cigarettát és minimális élelmet kapnak. Sajnos ezek az esetek csak nagyon ritkán válnak rendőrségi üggyé. Hogy mi folyik ezeken a helyeken, azt főleg a „rabszolga-telepet" megjárt, majd elszökött emberek elbeszéléseiből ismerjük. A bánásmód az egészen durvától (rendszeres verés, megfélemlítés) a „finomabbakig" lehetséges (elveszik az iratokat, hogy ne tudjon elmenni, és „csupán" szóban fenyegetik). A fogva tartók számára gyakran nem is rabjuk munkája az igazán fontos, hanem inkább azért vágják el őt a külvilágtól, hogy ne derülhessen fény korábbi, a fogva tartott kárára elkövetett bűncselekményükre. Leggyakrabban arról van szó, hogy valamilyen módon kicsalták az illető lakását, s cserébe „ajánlottak fel lakhatást". Később kiderül: a „lakhatás" inkább börtön, avagy rabszolgatelep. Ez a jelenség legtöbbször összefügg a mostanában gyakran emlegetett lakásmaffiák működésével. Célpontjaik általában magányos, idős, beteges, alkoholista emberek. (Könnyen megfélemlíthetőek, és úgysem keresi majd senki őket... ) Esetükben a hajléktalanná válás közvetlenül a lakásmaffia működésének eredménye.

Nehéz pontos határvonalat húzni a „rabszolgatartás" és a szolidáris befogadás között. Gyakori, hogy munkáért, vagy más szolgáltatásért kínál valaki lakhatást fedél nélkülieknek, lévén igen olcsó (és független) munkaerőről van szó. (Ilyen típusú hirdetésekkel is találkozhatunk.) Leggyakrabban mezőgazdasági és építkezési munkákat ajánlanak, de háztartásvezetés (nőknek), illetve üresen álló ház, vállalkozási telephely őrzése stb. is előfordul. Feltételezzük, hogy az ilyen ajánlatok legtöbbje mögött nincs rossz szándék, azt azonban soha nem tudhatja a jelentkező, hogy ez később mivé fajuld

... Ez egy olyan társaság volt, mint utóbb kiderült, hogy erre vannak szakosodva. Kiszúrják az ilyen alkoholistákat, és rámásznak. Na, és ezek nem sajnálták a pénzt, hordták nekem kanna szám a bort. Látták, hogy vevő vagyok rá. Több mint két héten át egyhuzamban itattak. Hát nem kellett engem olyan nagyon itatni. És én baromi mennyiséget meg tudok inni. Naponta legalább hat liter bor. Anélkül, hogy padlót fogtam. (^) Az ítélőképességemet azt teljesen elvesztettem. Úgyhogy például az időérzékem is összezavarodott már. Nem tudtam milyen nap van, már sötét volt, nem tudtam, hogy reggel van vagy este. Amikor látták, hogy már elég jó állapotban vagyok, így idegileg, akkor előadták nekem azt, hogy ők Fóton építenek egy házat, szálljak be, és akkor annak egy részét megkapom. A lakást adjam el... , majd ők hoznak rá vevőt, és azzal a pénzzel szálljak be.

- Alig merem elmondani. Én amiről tudok, amit kézhez kaptam, az 350 ezer forint volt, a lelépési díj...

(^)^ hát én ki is mentem Fótra. Valóban ott ment az építkezés. Még én magam is ott segédkeztem. Akkor jöttek, hogy kéne még ez, meg az, meg amaz. Úgyhogy a 350 ezer forint végül is átvándorolt hozzájuk. Kiderült, hogy a házhoz nincs meg ilyen-olyan engedély, lebontatták. Én meg kikerültem az utcára. Méghozzá úgy kerültem ki az utcára, hogy úgy kellett megszöknöm onnan Fótról, mert engem ott az építkezésen valósággal rabságban tartottak, mert féltek, hogy föladom őket.

Hát most már késő, hát ugye aláírtam mindenféle... Ügyvéd előtt folyt az egész ügylet. Gondolom, hogy az ügyvéd is be volt vonva.

- Nem, sajnos. Úgy vittek oda. Azt se tudom, mit írtam alá, ilyen paksamétát.

- Semmi. A volt lakásomnak a kiutaló határozata az én nevemre, egyedül az van az egész ügyből.

- Tehát a te lakásodat elcseréled egy fóti félkész házra, s értékkülönbözetként 350 ezer forintot fizetsz...

- Körülbelül igen. Így lettem csöves. Én onnan megszöktem. Egy tiszta pillanatomban rájöttem, hogy nem lesz ebből ház, és végül megszöktem, hogy ne a kert végében végezzem két méter mélyen, mert úgy nézett ki a helyzet, hogy elengedni nem mernek...

- Nem mehettem a kapu közelébe se. Megmondták, hogy ne menjek ki az utcára, Mert akkor baj lesz. Eleinte még azzal magyarázták ezt, hogy ne lássák a szomszédok, hogy ott vagyok, és nem vagyok bejelentve. De hát kiderült, hogy nem ez a helyzet, hanem attól féltek, hogy följelentem őket. Hát tiszta pillanataimban azért tudtam gondolkozni, és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége... . Éppen nem őriztek. Mert egyébként mindig volt valaki, aki őrzött. És hát egy olyan alkalom volt, hogy mindenki elment otthonról, és akkor megléptem. De az az egy szál ruha volt rajtam és kész.

Az emberi gondolkozás számára elengedhetetlenül fontos, hogy a külvilág dolgairól kategóriákat képezzen. Így ismeri fel az őt körülvevő tárgyakat, személyeket, de még eseményeket is. Lehet, hogy nevetségesnek tűnik, de az emberi agyban egy asztal felismerése is így működik. Életünk elején többször elmagyarázták milyen az, majd az idők folyamán több ezret láttunk belőle, így, ha látunk egyet mindenféle nehézség nélkül felismerjük. (Az asztalfelismerő program „installálása" elkészült.) Ez a folyamat hasonlóan megy végbe emberekkel, embercsoportokkal kapcsolatban is. Tudjuk, hogy milyen egy kínai, nagyjából be tudunk azonosítani egy németet, egy olaszt stb. Néhány (vélt, vagy valós) külső jegyről felismerünk egy gazdag, vagy egy szegény embert is, bár itt már sokkal nagyobb a tévedés lehetősége.

Az elmúlt tíz év alatt az otthontalanok „felismerésére" is kialakultak fejünkben a sémák, melyek körülbelül a következők: Régies, nem túl tiszta ruha, szatyrok (főleg az erős ötvenkilós változat), ápolatlan haj, szakáll, borosta, imbolygó, fáradt, avagy „kapatos" járás stb.

A fentebb leírt külső jellemzők körülbelül igazak is, viszont csak a fedél nélkül élők szűk kisebbségére. Az otthontalanul élők zöme ugyanis teljesen beleilleszkedik a járókelők sokaságának képébe, azaz, a „hajléktalanfelismerő" sémák számára felismerhetetlen.

Talán most már felvetődik a kérdés: miért is foglalkozunk ennyit ilyen homályos, elvont dolgokkal. Azért fontos mindez, mert a külvilág „felismerő programja" alapján az összes otthontalanul élő embert a fentebb taglalt képpel azonosítja, holott az csak kisebbségükre igaz. Márpedig nem mindegy, hogy milyen egy társadalmi csoport közmegítélése, nem mindegy milyen kép él a pénzosztók, adakozók, avagy más lehetséges segítők fejében, mert a végén még azt gondolhatják: minden hajléktalannak alkoholelvonóra, gyógykezelésre, tömegszállásra van szüksége, hogy a szélsőségesebb, durva ötleteket ne is említsük. (Az persze külön kérdés, hogy azokat az embereket, akik a fentebb leírt módon néznek ki, ki és milyen alapon ítélheti meg.)

Egyszóval ez a kép általánosan nem igaz. Az otthontalanok többsége nem így néz ki, s nem ilyen segítségre van szüksége, hanem munka kell a kezükbe, valamilyen emberi szálláshely, vagy albérlet. Mindazok a dolgok, amelyeken keresztül újra némi megbecsültséget, s ezáltal újra önbecsülést szerezhetnek.

Ha ez nem lehetséges, félő, hogy az évek során egyre többen hanyatlanak bele a „felismerő programba".

Utcán élni nehéz és veszélyes. Télen, hidegben nagy a kihülés veszélye. Ha a test hőmérséklete 32 °C alá süllyed, akkor az illető életveszélyben van. Az orvosok azt mondják, hogy hűvösebb nyári éjszakán is lecsökkenhet a testhőmérséklet a kritikus szint alá. Főleg az idős, beteg emberek esetében veszélyes a kihülés.

Nyáron, nagy melegben a kis sérülések is komoly bőrbetegséggé fajulhatnak, ha valaki nem tudja magát tisztán tartani.

Az utcán nagyon sokféle ember jár, és vannak közöttük olyanok, akikből az elesett, fekvő emberek látványa nem részvétet, hanem agresszivitást vált ki. A közelmúltban fiatal emberek videófelvételt készítettek magukról, ahogyan idős hajléktalnokat vertek. 2002. tavaszán történt, hogy a Nyugati téren a fekvő hajléktalanokat ütlegelő metróbiztonsági őrök a hajléktalanok segítségére siető rendőrt is megverték.

De nem csak ok nélkül bántalmaznak hajléktalanokat, gyakran kirabolják őket, elveszik pénzüket vagy irataikat. A rutinos hajléktalan emberek alvás közben a cipőjüket a fejük alatt tartaják, mert különben ellopják.

Nemcsak az utcai élet veszélyes, hanem a hajléktalan szállók is azok. Nagyon sok ember, nagyon hosszú időn keresztül lakik egy-egy szállón. Legalább annyira megterheli az ember idegrendszerét, ha folyamatosan figyelnie kell (készenlétben kell lennie) a lakószoba zsúfoltág miatt, mint amikor utcán alszik. Nagyon nehéz alkalmazkodni úgy, hogy közben egy percre sem lehet egyedül az ember: sohasem lazíthat. Furcsa, de a szállók lakói mégis magányosak: a szállón nem alakulnak, nem alakulhatnak ki szoros kapcsolatok. A férfi vagy női szálló lakójának nem lehet ellenkező nemű partnere, de a homoszexulis párok sem tudnak együtt lenni a szálláshelyeken.

A hajléktalan emberekre nézve nagy veszélyt jelent az ingerszegény környezet, az információ és a pozitív élmények hiánya. Pozitív élmények (pihenés, kikapcsolódás) híján a feszültségek, a sterssz nem lesz feloldható. Veszélyt jelentenek a hajléktalan emberekre az olyan stresszoldó szerek, mint az alkohol és a drog. A betegségek kockázatát fokozza a hiányos táplálkozás. Hátrányos helyzetet teremt az emberek előítéletessége: nehezebb hajléktalanként ügyet intézni, gyakrabban utasítják el, vagy éri méltánytalanság a hivatalokban.

Akkor sem könnyű hajléktalannak lenni, ha az ember éppen semmiben nem szenved hiányt: nem egyszerű munkát vállalni úgy, hogy az emberről tudják, hogy hajléktalan szállón lakik. Nem könnyű a rokonok, az ismerősök vagy az egykori osztálytársak előtt vállalni a hajléktalanságot.

Összegezve: embert próbáló dolog a fedél nélküliség, ezért az a cél, hogy minél előbb túl legyen rajta az ember. Ebben kell nekik segítenünk.

- Nem hiszem, hogy volna közületek még valaki, aki ilyen keserű kotyva-lékot hordozna bensőjében. Nehéz lenne megmondanom, miből van ez kotyvalék, úgysem értenétek, de leginkább 'bánatot' és 'rettegést' tartalmaz. Legalábbis nevezzük így. Tehát 'bánat' és 'rettegés' tölt ki, a többi néma csönd." És az én 'arany szívem' minden reggel csak úgy ontja magából ezt párlatot és napestig fürdök benne. Tudom, tudom, másokkal is előfordul ilyesmi, ha hírtelen meghal az lény, aki a világon a legnékülözhetet-lenebb számunkra. De velem örökké így van! - legalább ezt értsétek meg!"

- Hát hogyne lennék szomorú és hogyne volna muszáj kubányit innom. Erre a jogra rászolgáltam. Jobban tudom nálatok, hogy az "e világi bánat" nem fikció, nem a régi írók által bevezetett fogalom, mert én itt belül magamban hordom ezt az érzés, és tudom mit jelent, és nem is akarom titokban tartani. Meg kell szoknunk, hogy bátran az emberek szemébe mondjuk erényeinket. Ki más tudhatná, ha nem mi magunk, mennyire vagyunk jók?

Venyegyikt Jerofejev, Moszkva-Petuski., JAK- Jelenkor Műfordítói füzetek 1.¹

Jelentenek-e, s ha igen, milyen veszélyeket jelenthetnek ránk nézve a hajléktalan emberek? A legtöbben azt mondják, hogy a hajléktalan emberek körül nagy a kosz, és ezért megjelenésük (például tömegközlekedési eszközön) fertőzésveszéllyel jár. Főleg az idősebbek félnek a lépcsőházukban vagy a lakásuk ajtaja előtt fekvő hajléktalantól. Tartanak attól, hogy a hajléktalan ember kiszámíthatatlan (részeg, elmebeteg stb.). Vannak, akiket nemcsak zavarnak a kéregetők, de félnek is tőlük. A félelmeknek akkor lenne alapja, ha fel tudnánk sorolni olyan eseteket, amelyekben hajléktalan emberektől származó fertőzés miatt valaki megbetegedett, vagy rendszeresen hallanánk arról, hogy hajléktalan emberek bántalmaztak egy lakót, járókelőt. Ilyesmi nagyon ritkán fordul elő.

Gyakran hívják a Menhely Alapítvány krízisautóját: "Csináljanak valamit, hajléktalan ember alszik a lépcsőházban!". Egy ház első emeleti lakója például komolyan aggódott, , hogy az ablaka alatt elhaladó hajléktalanok meg fogják fertőzni. Az ilyen szélsőséges esetektől eltekintve a hajléktalan emberekkel kapcsolatos tartózkodás, félelem még akár természetesnek is tekinthető. Ez a félelem azonban meggondolatlan lépésekre sarkallhat. Nemegyszer előfordult, hogy a hajléktalan emberek eltávolítására olyan módszereket találtak ki, mint a búvóhely felgyújtása, a forró vízzel vagy egyéb vegyszerrel történő leöntés. Ezek komoly veszélyeket hordoznak. Tapasztalataink szerint legtöbben nem is igazán a hajléktalanoktól tartanak, amikor el akarják tüntetni őket maguk körül. Sokkal inkább az zavarja az embereket, hogy nem tudják, hogyan viselkedjenek velük szemben. Nem tudják, nem tudjuk, hogyan kellene megmondani nekik valamit, hogyan lehetne elérni, hogy megtegyék, amit szeretnénk, vagy ne tegyék, amit nem szeretnénk. Kérni vagy utasítani kell őket, kiabálni vagy fenyegetőzni kell, vagy a szépszó is megteszi?

Azt figyeltük meg, ha van valaki - egy házban lakó ember vagy egy segítő szolgálat képviselője - ,aki szokott hajléktalanokkal beszélni (elterjedt róla, hogy „ért a nyelvükön"), akkor egyszerre megszűnnek a problémák a lakók és a hajléktalan között. Számtalan esetben tapasztaltuk, hogy csodálatos módon meg tudják beszélni a nézeteltéréseiket hajléktalanok és lakók.

A Menhely Alapítvány 1990 óta működtet Budapesten ügyfélszolgálati irodákat a hajléktalan emberek számára. Ez idő alatt több tízezer hajléktalan ember keresett fel bennünket több százezer alkalommal. Nem volt olyan esetünk, amely miatt biztonsági őröket kellene alkalmaznunk, pedig sokszor három huszonéves lány dolgozik 50-60 hajléktalan ember között. Egyetlen olyan fertőzéses megbetegedés sem fordult elő a munkatársaknál, amelyet tömegközlekedési eszközön ne lehetett volna összeszedni. (E sorok írója például tíz év után az első hajtetűt iskolás lányától kapta el.)

Az otthontalanokkal szembeni félelmek - melyhez hasonlók még számtalan embercsoporttal szemben léteznek - mindig általánosítanak, és abból származnak, hogy kevés, vagy semmilyen ismerettel nem rendelkezünk az adott csoportról, de ha mégis tudunk valamit arról, hogyan élnek, milyen szokásaik vannak, akkor azt idegennek, rossznak tartjuk.

Az egész rendszer alapjául az a hit szolgál, hogy az emberi test undorító, és eredendően hajlamos az elsat-nyulásra és a betegségre. Egy ilyen testbe bezárva az ember csak abban reménykedhet, hogy a rituálé és a ceremónia erejével szűnteti meg testének ezen jellegzetességeit, Minden házban található egy vagy több szent hely erre a célra^ Az ilyen hely középpontja egy falba épített doboz vagy fiók. Ebben a fiókban tartják mindazokat a varázsszereket és mágikus italokat, amelyek nélkül hitük szerint egy bennszülött sem élhet. Ezeket a készítményeket a különbözőképpen szakosodott gyógyítóktól szerzik be. Közülük a leghatalmasabbak a varázslók, akiknek segítségét jelentős ajándékokkal kell meghálálni. Maguk a varázslók nem adnak gyógyitalt betegüknek, hanem csak eldöntik, hogy annak milyen összetevőkből kell állnia, s ezeket titkos ősi nyelven írják le. Ezt az írást a varázslón kívül csak a gyógyfüvek ismerője tudja elolvasni, aki aztán - egy újabb ajándékért cserébe - elkészíti a kívánt varázsszert. Az iakiremák a szájjal kapcsolatban már-már beteges félelmet és elragadtatást éreznek. (^) A mindenki által elvégzett napi testrituáléba beletartozik a szájtisztítás rítusa is. Jóllehet ezek az emberek rendkívüli gondot fordítanak a szájukra, az ezzel a rítussal járó tevékenységet a gyanútlan idegen először alighanem visszataszítónak találja. Mint elmondják, e rítus során az iakiremák egy kis köteg disznószőrt dugnak a szájukba valami varázsporral, s aztán a szőrköteget pontosan szabályozott mozdulatokkal mozgatják a szájukban.

Az idézett antropológiai tanulmányban egy idegen és szokásaiban már-már bizarr kultúrát ismerhettünk meg. Kik lehetnek az iakiremák, és hol laknak? Rögtön kiderül, ha fordítva olvassuk az „iakirema" szót.

Egyúttal az is kiderül, hogy a mi életmódunk éppoly idegennek tűnhet bárkinek, amennyire magától értetődő saját magunk számára.

Az ember hajlamos idegenül és némi félelemmel szemlélni azokat a társadalmi csoportokat, amelyek szokásai, életformái az övétől különböznek. Ez igaz más nemzetek tagjaira, de a nála gazdagabbakra és szegényebbekre, így a hajléktalan emberekre is. A „más emberek" viselkedése viszont éppen olyan ésszerű és „helyes" az ő számukra, mint a miénk a magunk számára.

A fedél nélküliekkel szemben érzett idegenkedésnek, félelemnek azonban komoly társadalomlélektani okai is vannak. Az ember a saját helyzetét mindig más emberek helyzetének tükrében látja. Ha nagyobb autóm van, mint a szomszédé, izmosabb vagyok, mint a barátom, jobb osztályzataim vannak, mint a padtársamnak az mind-mind kiegyensúlyozott jó érzéssel tölt el: vagyok valaki abban a világban, amelyben élek. Viszont ha ezek a különbségek túl kicsik, vagy a helyzetem nem elég stabil, akkor mindig ott bujkál a félelem, hogy bármikor háttérbe szorulhatok.

Az utcán fekvő ember önmagában is szokatlan, ijesztő látvány. Sietni, sétálni, villamosra várakozni, mind-mind „normális", természetesnek ható tevékenység, azonban a járdán feküdni természetellenesen hat. Hasonlóan: az utakon közlekedő autók tízezreire ügyet sem vetünk, szinte már észre sem vesszük őket, de egy karambol azonnal bámészkodó, szörnyülködő csődületet vonz a helyszínre. Mert a karambol is természetellenes és ijesztő. Fogas kérdés, hogy az utcán fekvő ember (mint egy társadalmi karambol áldozata) miért nem vált ki hasonló reakciót a járókelőkből. Valószínűleg az a helyzet, hogy a nagyvárosban lakók ezt már túlságosan is megszokták, sokuk belefásult az ilyen helyzetekbe. Hiszen maga a jelenség félelmet kelt, de továbbmenni, mintha észre sem vennénk, nem lehet. Az emberben természetes ösztön rejtőzik, mely megállásra és segítségnyújtásra késztetné. (A harctéren fekvő sebesültet is segítik, kórházba juttatják, ha ez lehetséges.) Szóval az a helyzet, hogy nem megállni, és nem segíteni (avagy nem adni egy koldusnak) hasonlóképpen szorongást kelt az emberben. Egy egészséges ember pozitív önképpel rendelkezik, melyhez általában a következő önmagáról alkotott képzet is hozzá tartozik: „én segtek másokon". A nagyvárosi tömegben azonban ezt a legtöbben mégsem teszik meg. „Mégis félrefordított fejjel megyek el egy hajléktalan előtt" - jelenik meg egy, az előzőnek súlyosan ellentmondó másik képzet. Az ilyesfajta belső feszültségeket, amikor az ember egyszerre két egymásnak ellentmondó dolgot kénytelen felismerni saját magában, valahogyan fel kell oldani. Ez úgy lehetséges, ha az egyiket elveti, s ehhez okot is talál. Elvethetné a pozitív énképét is, és gonoszsága, részvétlensége teljes tudatában tovább sétálhatna. Természetesen nem ez történik, hanem e helyett „megmagyarázza" magának, hogy miért cselekszik helyesen akkor, amikor nem áll meg segíteni: Azért, mert az utcán fekvő „maga

tehet rossz helyzetéről", azért mert „nem is akar dolgozni", azért mert „csak az ital érdekli" stb.

Természetesen az utca emberét nem akarjuk holmi „szörnyetegnek" beállítani. Az a tehetetlenség, amit egy-egy ilyen helyzetben érezhetünk, sajnos az effajta megoldások felé sodor. Fontos azonban tudni: mi magunk hogyan működünk, sőt első lépésnek kiváló lehet afelé, hogy másokról is megtudjuk ugyanezt. (Aki már tudja, hogy hogyan működik, attól: bocs.)

B. erre előkapta a mobilját és felhívta egy hajléktalanügyis ismerősét, hogy mit csináljon mostan, mert el lett utasítva.

- Figyelj, ha nincs egy felesleges lakásod, akkor adj neki egy cigit -válaszolta a hajléktalaügyis a maga módján, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondta volna: fogalma sincs, próbálkozni kell, mert az az igazán fontos, hogy próbálkozzunk.

Szóval a hajléktalan emberekhez nincs használati utasítás. Nincs semmi olyan különleges dolog, amit tudnunk kellene ahhoz, hogy szót értsünk velük. Csak arra kell figyelnünk, hogy helyzetüknél fogva sokkal érzékenyebbek, mint mi. Érzékük a metakommunikációra (a testtartás, gesztusok, arckifejezések jelentései) sokkal jobb, mint másoknak. Sokkal kevésbé tudjuk előttük titkolni, hogy mit is gondolunk valójában róluk.

Ezért ha csak úgy megszokásból érdeklődsz, de valójában nem érdekel, mi van vele, akkor ezt észre fogja venni. Ilyenkor ne mondd azt, hogy segíteni akarsz.

Ha adsz valamit, ne mondd, hogy úgyis kidobtad volna -egyrészt nem illik, másrészt, ha viccnek szánod, lehet, hogy félreértik. Az utcán élő emberek szokták szeretni, ha törődnek velük, és visznek nekik ételt. De ne felejtsd el: a hajléktalan emberek nem galambok és nem is kóbor kutyák.

Ne szorongj, hogy meglátnak, amikor egy hajléktalannal beszélgetsz. Előbb-utóbb megtudod, hogy olyanok is szokták támogatni őket, akikről ezt nem is gondolnád. Nem kell lelkiismeretfurdalást érezned, ha nem tudsz segíteni, vagy halogatod a döntésed, mert nagyon felzaklat a találkozás egy hajléktalan emberrel, vagy mert attól félsz, hogy a szagoktól hányigered lesz. Ez teljesen normális.

Ahhoz szoktunk, hogy a rendkívüli, sokkoló élményektől megóvnak bennünket. A hivatásos segítők, akik megkímélnek minket ezektől, maguk is nehezen viselik a nagy érzelmeket, de ők képesek reakcióikat késleltetni, és megtanulják (főiskolán, egyetemen) kezelni azokat.

A legfontosabb, hogy légy laza, ha görcsölsz vagy furdal a lelkiismeret, akkor előbb-utóbb elkezded utálni a csöviket csak azért, hogy végre szabadulj ez alól a nyomás alól.

Magyarországon a rendszerváltást követően az emberek is, a hivatalok is megdöbbentek, hogy mennyien vannak olyanok, akiknek nincs semmilyen fedél a fejük fölött. Ezért nagyon hamar elkezdtek foglalkozni ezzel a problémával. Hajléktalan szállások, éjjeli menedékhelyek, ingyen konyhák nyíltak. Ez mind állami, önkormányzati pénzből, még akkor is, ha nem állami, hanem civil szervezet (egy alapítvány, egyesület, karitatív szervezet) nyújtja a szolgáltatást. Ma már minden szállásnyújtó férőhely után, a nappali melegedők forgalma után meghatározott összegű állami támogatás, ún. központi normatíva jár. A finanszírozás mellett az állam -törvények és rendeletek segítségével - szabályokat is megállapít: kiket lehet a segélyezés során hajléktalanoknak tekinteni, milyen szolgáltatásokat kell nyújtania egy nappali melegedőnek, egy éjjeli menhelynek, egy átmeneti szállónak, milyen egészségügyi előírásokat kell betartani ezeken a helyeken, milyen képzettséggel, ismeretekkel kell rendelkezniük azoknak, akik ilyen helyeken dolgoznak. Ezek a szolgáltatások inkább csak elviselhetőbbé tehetik a hajlék nélküli létet, kevésbé alkalmasak arra, hogy a hajléktalanságból való kilépést elősegítsék, a hajléktalanná válás megakadályozására pedig szinte egyáltalán nincsenek eszközeik.

Szállásnyújtó civil szervezetek működési normatívájának 30 %-os kiegé-

Az állam elsősorban közvetett eszközökkel befolyásolhatja, hogy többen, vagy kevesebben kerülnek ilyen helyzetbe, hogy könnyebb, vagy nehezebb kikerülni ezekből a helyzetekből. Ha romlik a gazdaság versenyképessége, nő a munkanélküliség, nincs kiépített szociális támogató rendszer, akkor nagyobb valószínűséggel, több család kerülhet olyan krízishelyzetbe, melyből önerőből nem tud kilábalni. Azonban ha javul a gazdasági helyzet, akkor sem biztos, hogy „automatikusan" csökken a munkanélküliség, ehhez szükség lehet állami lépésekre is. A szociális támogató rendszerek kiépítése is az állam feladata. A szociális lakáspolitika legtöbb eleme is állami döntéseket kíván (lakásépítők adókedvezménye, lakbérek, lakásrezsi támogatása, bérleti viszonyok szabályozása stb.).

Tehát amikor az állam a hajléktalansággal foglalkozik, akkor sokszor már csak „tűzoltásról", „kármentésről" lehet szó, Legalább ilyen lényeges, ha nem lényegesebb, hogy adóforintjainkból mennyit és hogyan fordít az állam az ilyen helyzetek megelőzésére, az ilyen helyzetekből való kikerülés esélyeinek növelésére.

Hosszan taglalhatnánk, hogy mennyiben „lakáskérdés", s mennyiben nem az a hajléktalanság. Még a nyílt, tömeges hajléktalanság megjelenése előtti években megpróbáltuk felbecsülni a hajléktalanság veszélyzónájában élők számát, azokat a „marginális lakáshelyzeteket", melyek az otthontalanság - lakástalanság - hajléktalanság terrénumai lehetnek. Álljon itt ez illusztrációként:

„A mai magyar népszámlálás (mely egyben a lakásösszeírás szerepét is betöltené) majdnem kizárólag a lakásban lakó népességgel foglalkozik, csupán az un. "egyéb" kategóriákon keresztül következtethetünk arra, hogy hazánkban egyáltalán vannak emberek, akik nem lakásban laknak. Pedig - mint látni fogjuk - százezrek élnek "intézeti háztartásban" és vannak mások is, akik nem lakásban laknak, hanem un. „ egyéb lakóegységben" élnek.

Nem lakásban élők:

A népességből I98o-ban nem lakásban élt összesen

36o.615 fő

Ebből:

munkásszállásokon, felvonulási építményekben (barakkokban), alkalmazotti szálláshelyeken, rendházakban stb

92 ezer fő

kórházakban, eü. gyermekotthonokban, munkaterápiás, alkoholelvonó intézetekben stb

6o ezer fő

Csak más forrásból tudható, hogy 198o-ban „büntetésvégrehajtási Intézetekben" tartózkodottkb

28 ezer fő

Emberi lakóhelyként" használt nem-lakások (üzlet, iroda, mühely, raktár, mosókonyha, garázs, présház stb.), melyeket müszaki átalakítás nélkül legalább egy személy lakóhelyként használ, valamint az ideiglenes, mozgó és egyéb létesítmények (lakókocsi, cirkuszkocsi, uszály, autóbuszkarosszéria, vasuti kocsi, barlang, kunyhó, bódé stb. )". Ilyen helyen élt összesen:

(Budapesten 7622fő),

28.378 fő

Fizikailag vagy szociálisan bizonytalan, veszélyeztetett helyzetben élők:

A népszámlálás során olyan személyt, aki semmilyen állandó bejelentett

lakcímmel nem rendelkezett, csak ideiglenes bejelentővel, regisztráltak

összesen: 8.4oo : főt.

1oo ezer albérletes lakásban albérlőként lakott (Budapesten 49 ezer fő)

összesen: 175 ezer fő

1 Egyszobás lakásban albérlőként élt.

22 ezer fő

1o ezer ágybérletes lakásban ágybérlőként élt (Budapesten7,3 ezer fő), összesen

19 ezer fő.

Egyszobás lakásban ágybérlőként élt ]5 _ezer fő

A lakásokban lakók jogcíme szerint "egyéb" jogcímen szerepelnek, akik a teljes lakást szívességi jogcímen, vagy jogcímnélküliként lakták. Ilyen lakó (Bp-en 542o fő) összesen

2o.533 fő

A lakásokon belül a lakás fekvése szerint "egyéb " kategóriába sorolódnak a pincék, barlangok, földbe vájt "lyukak", ilyenben találtak (Bp-en 217 főt) együtt

776 főt

Szobával nem rendelkező lakásban élt (Bp-en 2o.371 fő) összesen

5o.532 fő.

Egyszobás lakásban hatan vagy többen éltek

26 ezer fő

Egyszobás komfortnélküli lakásban él (Bp-en 225 ezer fő).

1.548 ezer fő

Olyan lakott lakást, melyben egy lakóra 4 m2-nél kevesebb szobaalapterület jut, számba vettek (Bp-en 34 ezer db ot)

135 ezer db-ot

Budapesten legfeljebb 19 m2-es "lakásban" élt: 37 ezer fő, ebből egyszobás komfortnélküli lakásban

32 ezer fő.

3o m2-nél kisebb lakásban, ahol egy családon kívül más család, vagy személy is lakik, él

166 ezer fő.

Az 1984-es mikrocenzus szerint nem szobában, hanem konyhában és egyéb helyiségben alszik rendszeresen

137 ezer fő.

Ugyanitt

szükség- és egyéb lakást (12 m2-nél kisebb szobával rendelkező komfortnélküli, illetve max. 6 m2-es szobával rendelkező, egy-helyiséges "egyéb" lakott helyiségek) találtak

72 ezer db-

ot,

egyhelyiséges és szobanélküli "lakás

12 ezer db-ot.

A statisztika margójáról összegyűjtött információk - csak az egymást át nem fedő kategóriákkal kalkulálva - azt mutatják, hogy 198o-ban legalább 2oo ezer ember (a népesség mintegy 2 %-a) élt hazánkban az effektív hajléktalanság közvetlen veszélyzónájában - pusztán a statisztika által megragadható "lakás " viszonyaik okán. Valójában e veszélyzónába tartoznak még a több tízezer elvált kisebb csoportjai, a 3oo ezer nyilvántartott alkoholbeteg egy része, a nem ismert számú fogyatékosok, kábitószerfogyasztók egy része". A hajléktalanokkal foglalkozók tapasztalata mutatja, hogy a felsorolt és részben számszerűsített rizikó csoportokból kerülnek ki rendre "az utcára" az effektív hajléktalanok. "(1989.)

Ma már tudjuk, hogy a hajléktalanságot nem lehet egyszerűen a lakásrendszer működési hiányosságaira visszavezetni, s a kivezető úthoz is több kell, mint pusztán a lakásügyi lépések megtétele. A lakhatás biztonsága, vagy bizonytalansága, illetve a lakhatáshoz jutás lehetőségei, esélyei azonban megkerülhetetlenül fontos szerepet játszanak abban, hogy egy krízishelyzet hajléktalansághoz vezet-e, s ha ilyen helyzetbe sodródott valaki, akkor onnan vissza tud-e kapaszkodni. _

Ha egy hajléktalan embert megkérdeznénk, hogy mit tartana megnyugtató megoldásnak, valószínűleg elsőként az önálló lakást említené. De ha hajléktalansága miatt bárki kaphatna lakást, akkor tömegesen válnának emberek hajléktalanná, hogy hozzájussanak egy ilyen komoly támogatáshoz - mondják mások. Ezért a hajléktalanság problémáját lakásokkal megoldani drága, igazságtalan, kis hatékonyságú lenne -szólnak az ellenérvek. Van-e más megoldás?

A néhai lakásokban rendszerint már ismeretlenek laknak, jól fizető állást találni nem könnyű, és a munkaadók általában bizalamatlanok azokkal szemben, akik körül nincs minden rendben. A hajléktalan szállások pedig nem olyan helyek, ahol az ember sokáig megőrizheti a jövőbe vetett hitét.

De vajon tényleg olyan drága az, ha egy hajléktalan ember kap használatra egy lakást? Egy szállót és nappali melegedőt is rendszeresen használó hajléktalan emberre évente legkevesebb 600 000 Ft-ot költ az állam.

Tényleg olyan igazságtalan lenne, ha az az ember, aki nem volt eléggé elővigyázatos (vagy egyenesen felelőtlen volt, amikor mindene elúszott) egy kicsi vacak lakásban meghúzhatná magát? Sikeres újrakezdők büszkén szoktak emlékezni azokra az időkre, amikor éjt nappallá téve dolgoztak, és zsíroskenyéren éltek. De vajon nem lehetséges-e, hogy nekik azért sikerült, és másoknak azért nem, mert eleve jobb helyzetből indultak: jobb volt a szakmájuk, több ismerősük barátjuk volt stb.?_

Még a hívatásos segítők is nagyon gyakran úgy gondolják, hogy egy hajléktalan ember sohasem lesz képes a teljesen önálló életre. Egy lakás drága - mondják -, és könnyű elveszíteni. A szegény ember pedig könnyen kockáztat.

Akik rövid távra terveznek, mint a hajléktalanok, azok számára az egyetlen hatékony lakásmegoldás az intézményes ellátás (tömegszállás stb.) - mondják sokszor a szociális munkások.

Mivel a lakásban lakásnak pénzben kifejezhető értéke van, a hajléktalan emberek lakásban való elhelyezése jutalmazással lenne egyenlő - vallják megint mások. A hajléktalan embereket segítő munka paradoxona éppen az, hogy nem nyújthat olyan támogatásokat, amelyek a nem-hajléktalan emberek számára is értékesek, ugyanakkor a hajléktalan embert arra kellene felkészítsék, hogy a hajléktalanság kapuin kilépve azonnal versenyezni tudjon azokkal, akik ezeket az értékes javakat (mint pénz, lakás stb.) bírtokolják.

Tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy egyesek - a hiányzó segítség ellenére is - "meg tudnak kapaszkodni", és képesek kikerülni a hajléktalanságból. A siker általában azon múlik, hogy mennyire tudják a saját és mások (a szociális segítők) energiáit mozgósítani.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben az egyéni életpályán belüli gyermekkori sérelmekre vezethető vissza, akkor ezeknek a gyermekkori sérelmeknek a feltárása, feldolgozása, ahol még lehet, ott megelőzése lehet a megoldás.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben az egyéni életpályán belüli felnőttkori csődökre (válás, alkohol, státuszvesztés) vezethető vissza, akkor ezek lehető megelőzése, veszélyeik csökkentése lehet a megoldás.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben az énerő hiányára, az önfeladásra vezethető vissza, akkor a belső tartás, a hit, a lehetséges perspektívákba vetett bizalom megerősítése nyújthat megoldást.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben a családi, rokoni, kisközösségi kötelékek meglazulására vezethető vissza, akkor ezeknek a kötéseknek a megerősítésén keresztül vezethet az út a megoldáshoz.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben a veszteseket és gyengébbeket sújtó kirekesztő előítéletek és mechanizmusok következménye, akkor ezek szisztematikus felszámolása lehet a megoldás.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben a munkahelyek tömeges elvesztésére, ez ebből adódó szociális migrációra, az átmeneti, vagy tartós jövedelemnélküliségre vezethető vissza, akkor az ezekre választ adó gazdaság-, foglalkoztatás- és szociálpolitikai eszközök jelenthetik a megoldást.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben a lakáshiányra, az önálló lakáshoz jutás akadályaira vezethető vissza, akkor több lakás építése, a lakáshoz jutás hatékonyabb támogatása lehet a megoldás.

> Ha elfogadjuk, hogy a hajléktalanság részben a lakhatás biztonságának hiányára, a lakhatás önerőből történő megteremtésének a hiányosságaira vezethető vissza, akkor a lakhatás szociális támogató rendszereinek a kifejlesztése és megerősítése jelentheti a megoldást.

Ha elfogadjuk, hogy mindezek részben fedik a valóságot, akkor be kell látnunk, hogy a megoldáshoz nagyon sok úton kell elindulnunk. Előtte-közben azonban számos alapkérdést (a részletkérdések mellett) folyamatosan tisztáznunk kell. Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi a célja „a megoldás"-nak? Az a célja vajon, hogy a magunk élete itt és most nyugodtabb, biztonságosabb, feszültségmentesebb legyen, vagy a jövőbeli biztonság érdekében keressük a megoldást? Azt szeretnénk-e elérni, hogy ne váljanak többen hajlék nélkülivé, vagy azt szeretnénk-e elérni, hogy a már hajlék nélküliek kikerüljenek a hajléktalanságból? Esetleg azt szolgálná a megoldás, hogy ha már valaki hajléktalanná vált, élete mégis a lehető legelviselhetőbb legyen?

Ha ezek után még azt is elfogadjuk, hogy mindez többé-kevésbé értelmes célja lehet „a megoldás"-nak, akkor azt is be kell látnunk, hogy nincs „a megoldás", hanem megoldások vannak. Ezek „a megoldások" bizony néha egymást is keresztezhetik, de nincs kizárva, hogy időről-időre megtaláljuk azokat a módokat, melyek mentén összehangolható a megoldásoknak legalább egy része.

Ráadásul a különböző megoldások letéteményese, „felelőse" is más és más. Maga a hajléktalan ember, családja, rokonai, szükebb-tágabb környezete, az ismeretlen „utca embere" (mindenki), a helyi és országos politikusok, a szakpolitikákkal foglalkozó szakemberek, szociális segítők és a sort még folytathatnánk. Mindenki a maga helyén a maga felelőssége, lehetőségei és készségei szerint találhatja meg és dolgozhatja ki azt a megoldást mely válasz lehet az ilyen helyzetekre. Ezt senki nem spórolhatja meg, még akkor sem, ha a reá jutó megoldástöredéket esetleg megpróbálná elhárítani magától. _

A Fedél Nélkül egy utcalap, amelyet a hajléktalan emberek írnak, szerkesztenek és terjesztenek. A lap kitalálója és első főszerkesztője Ungi Tibor volt, aki a nyolcavanas évek végén maga is lakott átmeneti szálláson.

A lap címe kettős jelentésű, egyrészt az újság formátumára, egyszerű kivitelére, másrészt az újság témáira, tartalmára utal.

Az újság eredeti célja szerint a hajléktalan emberek önkifejezésének nyilvános fóruma. A lap hasábjain a hajléktalanok véleményt nyilváníthatnak a őket érintő ügyekről, verseket, elbeszéléseket vagy rajzokat jelentethetnek meg benne.

A Fedél Nélkül volt az országban az első hajléktalan emberek által utcán terjesztett újság. Mintájául az angol Big Issue című újság szolgált. A kettő között a legnagyobb különbség az, hogy az angol változat egy profi módon szerkesztett és előállított újság, amelynek (csak) a terjesztését végzik hajléktalan emberek.

A Fedél Nélkül-t az első években fénymásólóval sokszorosították, és csak az utóbbi néhány évben készül nyomdában. Kiadója a Menhely Alapítvány, amely ingyenesen helyet és lehetőséget biztosít a lap szerkesztésére és terjesztésére.

A lapot a terjesztők önköltségesen, közvetlenül a nyomdától veszik, az újságot és az érte kapott pénzt teljes egészében megtarthatják. A lapot a szerkesztő bizottság vezeti, amelynek egy fizetett alkalmazotton kívül minden tagja hajléktalan (vagy volt hajléktalan) ember._

Alapítványunk fokozott felelősséget érez a hátrányos helyzetű emberek sorsa iránt. 1989. óta foglalkozunk a főváros területén élő, szociális és mentális okok miatt peremhelyzetbe került, hajléktalanná vált emberekkel.

Alapítványunk egy komplex, több szintű hajléktalanellátó rendszert működtet Budapesten, ahol a hajléktalanok az alapvető információk, alapiratok beszerzésétől a bonyolultabb, nehezebben intézhető (akár jogi természetű) ügyek megoldásáig segítséget kapnak szociális szakembereinktől, esetenként általunk felkért és finanszírozott egyéb területek szakembereitől. A hajléktalanokat segítő munka során feladatunknak érezzük a gondozás során a peremhelyzetbe jutott emberek reszocializálását, társadalmi reintegrációjuk megkönnyítését.

Gondozási Központunk Budapesten egyedülálló háromlépcsős irodarendszert működtet:

Volt Dózsa György úti, jelenleg VII. ker. Kürt utca 4. sz. alatti Szociális Alapellátó és Információs Szolgálatunk a régi "Népirodák" mintájára működik. Tulajdonképpen minden előzetes elvárás, az illetékesség vizsgálata nélkül nyújt segítséget hajléktalan ügyfelei számára az alapvető ügyintézésekben, személyi iratok, alapokmányok beszerzésében (személyi igazolvány, munkáltatói igazolás, iskolai bizonyítvány, betegbiztosítási kártya). Emellett naprakész információkkal rendelkezik a fővárosban működő, hajléktalanok ellátására szakosodó menhelyek, munkásszállások, népkonyhák működési rendjéről, annak változásairól.

Igyekszünk mindenkit tájékoztatni, hogy milyen járandóságok, jogosultságok illetik meg. Problémaspecifikusan közvetítünk ügyfeleket az illetékes szociális ellátó intézményekhez, egyéb karitatív szervezetekhez, illetve hatóságokhoz.

Postafiókot tartunk fenn hajléktalan ügyfeleink részére, amely lehetővé teszi, hogy magán és hivatalos leveleiket megkaphassák. Irodánk kedden és csütörtökön 10-16 óráig melegedőként működik, ahol lehetőséget biztosítunk fürdésre, mosásra, különböző klubokon való részvételre. Csomagmegőrző szolgálattal egészül még ki intézményünk szolgáltatása.

Irodánkat működésének hét éve alatt több mint 16.000 különböző ügyfél kereste fel, átlagos napi ügyfélforgalma 180-200 fő.

Bp., X. ker. Mádi utca 15/a. alatti Szociális Szolgáltató Irodánk bonyolultabb, a hajléktalanok jogosultságaival kapcsolatos ügyintézésekkel foglalkozik, illetve az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokat nyújtja.

nyitvatartás: hétfő-szerdapéntek 8-16 óráig kedd-csütörtök 10-16 óráig

Személyes segítséget nyújt a rászorulók részére a bonyolultabb, nehezen áttekinthető ügyek intézésében (öregségi, rokkantsági nyugdíj, szociális otthoni elhelyezés, indokolt esetben jogosítvány, illetve útlevél beszerzése és pótlása). Heti egy alkalommal ingyenes jogi tanácsadást, szükség esetén jogi képviseletet is biztosítunk. Ha az ügyintézés személyes jelenlétet kíván, az utazást hitelezett vasúti utalvánnyal tudjuk segíteni.

Hajléktalan Gondozási Központunkban (Bp., VIII. Baross u. 41.) azokkal a hajléktalanokkal foglalkozunk, akiknek a tanácsadáson túl hosszabb távú, intenzívebb, és mélyebb kapcsolatot igénylő gondozásra is szükségük van. Központunkban szociális munkás kollégáink meghatározott rend szerint fogadják gondozottaikat, de emellett velük, vagy nélkülük eljárnak érdekükben különböző hivatalokban, hatóságoknál is. A kapcsolat folyamatos maradhat akkor is, ha a gondozott közben lakóhelyet változtat.

A heti munkamegbeszéléseket is itt tartjuk. Munkánkat személyzeti és szupervíziós csoport is segíti.

1993-94. telén a Népjóléti Minisztérium támogatásával hoztuk létre a hajléktalanok ellátásában tudomásunk szerint országosan is egyedülálló kezdeményezésként telefonos Diszpécser Szolgálatunkat, amely önálló stábbal, 24 órás folyamatos ügyelettel 1994. december 15-től működik. Célja, hogy a folyamatosan bővülő, fejlődő, változó fővárosi hajléktalanellátó rendszer működéséről információkat gyűjtsön, rendszerezzen, közvetítsen, segítsen a meglévő lehetőségek minél optimálisabb kihasználásában mind az ellátásban közvetlenül dolgozó intézményeknek, mind az igénybe vevő hajléktalanoknak. Jelenleg körübelül 260 fővárosi, vagy Budapest környéki hajléktalanellátó intézménnyel állunk kapcsolatban. Munkatársaink havonta átlagosan 300 segítséget, információt kérő telefont kapnak, és a krízishelyzetek rendezése, az információk gyűjtése, pontosítása közben ennek e többszörösét bonyolítják le.

Az ügyfélszolgálati és gondozási jellegű segítség mellett alapítványunk működteti a fővárosban civil kezdeményezés hatására elsőként létrejött, a Budapest, VIII. kerület Vajdahunyad u. 3. sz. alatti épületünkben levő, több ellátási szintet biztosító hajléktalan menhelyet. Menhelyünkön a fokozatos fejlesztés eredményeképpen ma már 76 fő részére tudunk szállást biztosítani.

Felső szintünkön 24 időskorú, beteg, leromlott egészségi állapotú ember részére tudunk szociális otthoni ellátást biztosítani, akik a szó szoros értelmében életveszélyben lennének magukra hagyatottan az utcán.

Éjszakai menedékhelyünkön 52 férfit tudunk tulajdonképpen minden előzetes feltétel nélkül éjszakára fekhelyhez juttatni, és számukra egyszerű vacsorát adni. Az ide betérők számára biztosítjuk a tisztálkodás és a mosás feltételeit, szociális munkásaink hivatalos ügyeik intézéséhez információkat nyújtanak, segítenek eligazodni a bürokrácia útvesztőiben.

Ügyfeleink számára saját ruharaktárt tartunk fenn. Gondozot-tainkat segítendő szociális lakáspályázatokon, akciókon veszünk részt, bútoradományok, háztartási eszközök, élelmiszerek, egyéb javak rászorulókhoz való eljuttatását szervezzük raktárunkból.

Ugyancsak folyamatos nyitvatartással fogadjuk a hajléktalanokat Bp., VIII. Práter u. 29/b. sz. alatti Nappali Melegedőnkben. Hajléktalan ügyfeleink itt forró teát, zsíros kenyeret kaphatnak, megfürödhetnek, kimoshatják ruháikat, ezen túl hasonlóan a Kürt utcai egységünkhöz, alapvető szociális szolgáltatásokat vehetnek igénybe. 1997. áprilisától a Phare támogatásával munkaközvetítő irodát nyitottunk, ahol állásajánlatokkal, díjtalan telefonhasználattal várjuk a dolgozni vágyó hajléktalanokat.

Intézményeink működése megfelel a Szociális Törvény előírásainak, az alapvető emberi és polgári jogok normáinak. Intézményeink nyitottak, szeretettel látunk minden érdeklődőt, segíteni szándékozót.

Bényei - Gurály - Győri - Mezei: Tíz Év után, Esély 2000/1 Berkovits György: Terepszemle, Budapest, Szépirodalmi, 1980. Breitner Péter: A hajléktalanná válás lépcsőfokai, Esély 1999/1 Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski., JAK- Jelenkor Műfordítói füzetek 1.

Hamsun, Knut: Csavargók, Budapest, Pantheon. Hrabal, Bohumil: Véres történetek és legendák, 1989, Európa. Jahoda, M.- Lazarsfeld, P.F.- Zeisel, H.: Marienthal, Budapest, Új mandátum, 1999.

Köbányai János: A margón, Budapest, Szépirodalmi, 1986. Léderer P.- Tenczer T.- Ulicska L.(szerk.): „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasoké" Koldusok, csavargók, veszélyeztetett gyerekek a modernkori Magyarországon, Budapest, Új mandátum, 1998. George Orwell: Csavargóként Párizsban Londonban Ráduly János: Mikor a szolgának telik esztendeje, Bukarest, Kriterion,

Roth, Jürgen: Hajléktalanok az NSZK-ban, Budapest, Kossuth, 1973. Steinbeck, John: Kedves Csirkefogók, Magvető, 1957. Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető-AB-Beszélő, 1995. Wallraf, Günther: Legalul, Budapest, Kossuth Whyte, W.F.: Utcasarki társadalom. Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete, Budapest, Új mandátum, 1999.

Young, M.- Willmott, P.: Család és rokonság Kelet-Londonban, Budapest, Új mandátum, 1999.